Mérnökök a háborúban II.

Az előző részt itt>> olvashatja.

A csataterek a huzagolt fegyverek megjelenése révén sokkal veszélyesebbekké váltak, és ezért először a közkatonák, majd később a katonai vezetők is minden alkalmat kihasználtak a terep átalakítására. Ki kell ásni az árokrendszert, a katonákat el kell rejteni bennük, és akkor a támadóknak kell előnytelen helyzetből kell megközelíteni az állásaikat.

Megjelenik a lövészárok
1864. július. Az amerikai polgárháború. A Virginia-állam beli Petersburg városát ostrom alá vették. A déli tábornok, Robert E. Lee 16 kilométeres védelmi vonalat épített ki Petersburg védelmére. Ulysses S. Grant északi tábornok csapatai állnak vele szemben. Mindkét fél beásta magát, s kezdetét vette a lövészárok háború.

A támadónak, az északi Grant tábornoknak át kellett törni a déli védelmi vonalakat. Az egyik tisztje, Henry Pleasants, egy korábbi bányamérnök, okos tervvel állt elő. Egy új típusú katonanemzedék képviselőjeként a tudományos és a technikai ismeretek előretörésének előhírnöke volt, és a vívmányokat képes volt alkalmazni is a háborúban. Pleasants titkos terve az volt, hogy egy alagutat ásnak a déliek vonalai alá, és felrobbantják őket. Pleasants meghatározta, hogy az alagútnak 156 méter hosszúnak kell lennie. Ilyen távolság mellett fellép a következő nehézség: vajon hogy lehet az alagút távoli végét kiszellőztetni? Ahogy az utászok előrehaladtak, a kilélegzett széndioxid koncentrációja friss levegő beáramlása híján olyan gyorsan nőtt volna, hogy a bányászok hamarosan elvesztették volna az eszméletüket. Pleasants egyszerű és elegáns megoldása zseniálisnak bizonyult. A széndioxidot úgy távolították el az alagútból, hogy a bejáratához közel egy függőleges aknát készítettek. Ennek az alján egy állandóan lobogó tűz által felemelkedő meleg levegő hajtotta ki a fáradt levegőt a tárnából. Hogy a füstről eltereljék a figyelmet, Pleasants arra utasította az embereit, hogy az arcvonal egész hosszában gyújtsanak tüzeket. Eközben a friss levegőt az alagút végén előrehaladó bányászokhoz egy fa vezetékrendszer vezette be. Az alagút végén T-alakban elhelyezkedő két 5 méteres oldaljáratban négy tonna lőport halmoztak fel.

A robbanás korabeli ábrázolása

1864. július 30-án a kora reggeli órákban begyújtották a gyújtózsinórt. Hatalmas robbanás történt. Mintha egy gejzír szökött volna a magasba, testrészek, szekérkerekek, ágyúk, és hatalmas, ház méretű földrögök záporoztak alá. A pár másodperccel korábban még ott állt déli csapatok megsemmisültek, és a helyükön egy óriási kráter tátongott. Csaknem 50 évvel később ezek a földalatti hadműveletek egészen új szintre emelkedtek.

Verdun
1916 tavaszán Franciaországban a német és francia csapatok elkeseredett harcokat vívtak. Mindkét fél alagutakat mélyített a stratégiai fontosságú Vauquois-domb alá. A Vauquois-domb alatt egy sereg alagút bonyolult útvesztőt alkot. Mindegyik megpróbál az ellenséges alagút alá behatolni, hogy a katonák lerombolják, vagy a járatba betörve megsemmisítsék az ellenséget. Az embereik hetekig éltek egyhuzamban a földalatti járatokban. A fő járat mellé ásott kis lakófülkékben húzták meg magukat. A háború mindig rettenetes, de a földalatti háború az alagutakkal és ellenalagutakkal szinte minden ember számára a legszörnyűbb harcmodort jelképezi. A sötétben nyirkos, nedves, és bűzös helyen kell tevékenykedni. Meg kell próbálni csendben dolgozni, hogy az ellenség ne hallja meg a zajt. És mindig fennállt a veszélye, hogy az alagutat a levegőbe repítik, vagy a rohamkésekkel és botokkal felfegyverkezett ellenséges katonák betörnek a járatba. Ilyenkor elkeseredett küzdelem alakult ki a sötétben. A földalatti hadviselést egy új fegyver még halálosabbá tette.

A Vauquois-alagútrendszer egyik bejárata

Az Első Világháború idején már rendelkezésre álltak a puskapornál sokkal nagyobb erejű robbanóanyagok. Ezek a korai nagy erejű robbanószerek tízszer akkora intenzitással robbantak, mint a puskapor. Vaquois-nál több mint 500 robbantást hajtottak végre. A hegy tetejét szó szerint lerobbantották. A franciák végül kitartottak, de a faluból csupán néhány téglafal alapja maradt meg.

A Verdun-i erődrendszer nem egyetlen tömbből álló erőd, és nem is egy hatalmas egymással összekötött falrendszer. Ehelyett inkább kisebb-nagyobb független erődök rendszere, amit a franciák „Ouvrage”-nak hívnak. Ezek úgy épültek, hogy egymást védelmezzék, illetve egymást fedezzék. Ez a rendszer, akárcsak Vauban egymást védő bástyákkal rendelkező erődítménye, egymást átfedő védelmi zónák kialakítását teszi lehetővé. Egy erőd elvesztése nem feltétlenül jelentette azt, hogy az egész védelmi rendszer összeomlik. A többi erődből még lehetett folytatni a harcot. A verdun-i erődrendszert hamarosan egy forgandó szerencsével jellemezhető összecsapásban vetik próba alá. Először úgy tűnt, hogy a németek győznek. 1916-ban indultak támadásra, és március elejére kézrekerítették Douaumont-t. Júniusban a Vaux-erőd is elesett. De a többi francia erőd tette a dolgát. Bár a legfontosabb erődök közül kettő elesett, hiszen Douaumont volt messze a legnagyobb az erődök közül, maga a rendszer kitartott, és végeredményben a németek nem tudták elfoglalni Verdunt, és nem tudtak komoly létszámban átkelni a Meuse folyón sem.

A Douamont-i erőd madártávlatból

Ez a siker a francia tábornokokat erősen befolyásolta, amikor az első világháború után megpróbálták Franciaország védelmét megerősíteni a későbbi esetleges támadásokkal szemben. A háború után az volt az elképzelés, hogy az erődrendszert az ország határa mentén végig kiterjesztik, hogy védelmezzék az országot az új támadásokkal szemben.

Ez volt a Maginot-vonal. A Maginot-vomal létrehozása azon az elgondoláson alapult, hogy ugyanazokat az alapelveket felhasználva – a földalatti erődöket, az egymást támogató rendszereket, az egymást kölcsönösen erősítő alrendszereket – olyan védelmi vonalat hozzanak létre, ami segíti Franciaországot egy későbbi háborúban. De az elképzelés hibásnak bizonyult. A villámháború – gyors páncélos csapások a csatatereken eddig tömegesen nem alkalmazott légierő szörnyű pusztításával kombinálva – képessé tette a németeket hogy előrenyomuljanak Belgiumban, és a francia határ egy sebezhető szakaszán lendültek támadásba.

A Maginot-vonal elhelyezkedése (Forrás: Wikimedia)

A második világháború óta a katonai siker egyre inkább a csapatok mozgékonyságán, és a parancsnokok azon képességén múlik, hogy milyen gyorsan képesek alkalmazkodni a feltételekhez, vagy szükség esetén meg tudják-e változtatni a harctéri környezetet.

Az előző részt itt>> olvashatja.

Kapcsolódó cikkek: