A víz szentsége

Írta: Cathy Newman
Fényképezte: John Stanmeyer

Forrás és kezdet, a létezés lehetőségeinek tárháza, megelőz minden formát, s magában hordoz minden teremtést – így ír a vízről A szent és a profán című, 1987-ben megjelent mű­vé­­ben Mircea Eliade vallástörténész. Philip Larkin angol költő pedig arról elmélkedik Víz című versében, hogy ha vallást kellene alapítania, bizonnyal helyet kapna benne ez az ős­elem. S valóban – a legtöbb vallásban fontos szerepet tölt be a víz. Így volt ez az emberi történelem kezdeteitől fogva, sőt a legen­dák szerint a még régebbi korokban is.

A világot teremtő Isten, olvasható a Teremtés könyvében, elrendelé, hogy „a vizek közepén keletkezzék szilárd boltozat”. A babilóniaiak hite szerint a világ édes és sós vizek elegyedé­sé­ből keletkezett, a pima indiánok úgy tartották, hogy egy víz­csepp termékenyítette meg a Földanyát, a világot el­pusztító özönvíz ősi mítosza pedig a héber, a görög és az azték kultúrá­ban egyaránt megtalálható.

A vizet azonban nem csak a test szomjúhozza – a lélek is. „…akkor fogant meg bennem a gondolat, hogy tóparton kellene élnem. Víz nélkül, úgy képzeltem, egyáltalán nem lehet meg az ember” – írta Carl Jung svájci elmeorvos, aki a psziché mélységeit fürkészve a tudat­tala­nunkkal azo­nosí­totta a vizet. Attól fogva, hogy a magzatvíz biztonságából világra jövünk, egészen a halálunkat követő rituális mosdatásig a víz végig­kíséri életünket – összekötve szentet és világit, életet és halált. Vízbe mártanak, víz alá merítenek, vízzel hintenek meg ben­nünket, hogy bőséges áldásban részesüljünk, amely éppoly mély és széles, akár a bibliai Jordán folyó, csodálatos, mint a lourdes-i forrás, s megtisztít bennünket, ahogy a könnyeink.

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2010. áprilisi lapszámában.