Olthatatlan szomj

Írta: Tina Rosenberg
Fényképezte: Lynn Johnson

Aylito Binayo jól ismeri a járást a hegyen. Hajnali négykor, csillagfénynél is letalál a sziklás ösvényen a folyóhoz. Visszafelé már húszkilós vizeskannával a hátán kapaszkodik föl a falujába a meredek hegyoldalon. Élete eddigi huszonöt évében több ezerszer megtette már ezt az utat, nagyobbacska kora óta naponta legalább háromszor jár le a folyóhoz, akár a többi lány és asszony a délnyugat-etiópiai Konso körzetében, közelebbről Foro faluban. Binayo már nyolcévesen kimaradt az iskolából, főleg azért, hogy segítsen anyjának vizet hordani a Toiróból.

Piszkos a folyó vize, nem volna szabad meginni. A tetejébe régóta tart már az aszály, Foro lakosainak egyedüli vízforrásából lassan alig marad valami. Binayo napjai főként vízhordással telnek. Emellett segít férjének a manióka- és babföldön, füvet gyűjt a kecskéknek, gabonát szárít és hord a malomba őröltetni. És persze főz is, meg rendben tartja a kunyhóikat és az udvart, azonkívül persze gondját viseli három kisfiuknak. Mindeme teendői közül azonban egyik sem olyan életbevágó és időrabló, mint a víz beszerzése, amelyre naponta közel nyolc órát kell szánnia.

Egy órát töltünk el odalent, és ezalatt Binayónak két marmonkannát sikerül megtöltenie – az egyiket magának, a másikat pedig nekem. A magáét durva kötéllel rögzíti, az enyém köré bőrszíjat teker, úgy köti a hátamra. Igazán kedves tőle: még a puha szíj is mélyen belemar a vállamba. Színültig teli a kanna, nyom vagy húsz kilót, menet közben állandóan a hátamnak csapódik. Nagy üggyel-bajjal fölkapaszkodom félútig, de ahol az ösvény a legmeredekebbre vált, már nem bírom tovább. Szégyen ide, szégyen oda, kannát cserélek egy nyolcévesforma lánykával, aki félakkora terhet cipel. A kislány rogyadozik a súly alatt, tíz percre a hegy tetejétől belőle is kifogy a szufla. Binayo átveszi tőle a dögnehéz kannát, fellódítja a hátára, a másik tetejébe. Lesújtó pillantást vet mindkettőnkre, és továbbindul hegynek fölfelé, legalább 30 liter vízzel a hátán.

„Születésünktől tudhatjuk, hogy küzdelmes lesz az életünk. Ilyen társadalomban élünk. Így megy ez Konsóban időtlen idők óta” – mereng Binayo. Kunyhójuk bejáratánál, a kecskebőrön száradó manióka mellett üldögél. Ölében Kumachót tartja (még nadrág sincs a kisfiún). Binayo sosem akart többet, sohasem remélte, hogy felhagyhat ezzel az életmóddal. Ám most úgy tűnik, megváltozhatnak a dolgok.

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2010. áprilisi lapszámában.