Autóstoppal a Föld körül IX. – videó

A damaszkuszi filmfesztiváltól a teakómáig

132–133.nap: Szigorúan cenzúrázva
A hétvégét Damaszkuszban töltöttem. Egy kis, belvárosi hotelben vettem ki egy szobát, az épület tetején. Egy kemény ágy néhány koszos pokróccal, egy törött éjjeliszekrény és mosdókagyló vállvetve küzdött a „berendezés” címért a kis helyiségben. De zárható volt, volt fedele és olcsó volt.

Találkoztam az újságíró Mohameddel, aki szerzett nekem jegyet a 17. Damaszkuszi Nemzetközi Filmfesztivál 4 vetítésére. Fellinitől kezdve a kortárs arab filmeken át Hollywoodig, mind a szórakoztató-, mind pedig a „művészfilm-ipar” gazdag kínálattal volt jelen. Láttam egy egyiptomi filmet, egy szírt, egy román-magyart (Varga Katalin) és egy amerikait, a Crossing Overt. Ez utóbbihoz pár héttel korábban, Libanonban is szerencsém volt. A fesztiválon vetített „verzióból” minden olyan rész, amelyben vallásról (akár az iszlámról, akár a zsidó hitről) volt szó, ki volt vágva. Így viszont jó néhány szál érthetetlenné vált. A két újságíró, akikkel közösen néztük a filmet, bár említettem nekik a „véres utómunkát”, látszólag nem nagyon törődött vele, tetszett nekik a film. Talán már hozzászoktak.

134.nap
Koradélután hagytam el a fővárost. Északkelet felé haladva az út baloldalát dombok és hegyek szegélyezik, míg a jobboldalon távolba vesző, sík homoktenger fut, amelyet csak ritkán szakít meg egy-egy fűcsomókra vadászó birka- vagy kecskenyáj, esetleg egy apró település. A homokszínű, lapos épületek egyhangúságába a lustán legelésző, ezüstszürke szamarak és a kertekben kiakasztott, színes ruhaneműk lopnak némi szint.

Abusaif hófehér autójával több száz kilométeren át, egészen Dayr az Zayrig vitt. Mellette egy idősebb hölgy ült, köztük pedig egy 4-5 éves kisfiú a könyöktámaszon. Időről időre nejlonzacskó halk zörgése jutott el a fülemig, s ilyenkor a kisfiú, kissé csodálkozó tekintettel, mindig hátranyújtott nekem egy-egy darab csokoládét, vagy sós péksüteményt.

Palmyra városánál megálltunk néhány percre, és Abusaif megmutatta a kivilágított, híres, római kori romokat.

Dayr az Zayrba érve, miután a – feltehetően – rokon hölgy és kisfia otthonuk előtt állva elbúcsúztak tőlünk, Abuseif meghívott magához. Bár már az 50. életévét taposta, nőtlen volt. Hogy a vele egy lakásban élő hölgyhöz, és 7-8 éves kisfiához milyen rokoni szálak fűzték, az nem derült ki számomra. Ott töltöttem az éjszakát.

135–136.nap: La dolce vita
…Az Eufrátesz partján, majd a város bazáros belvárosában sétálgattam. Találkoztam két férfival, akik meghívtak ebédre az egyikük otthonába. Talán nemlétező műkereskedői kapcsolataimban bíztak, amikor egy nagyító kíséretében illegálisan, az éj leple alatt kiásott szobrocskákat adtak a kezembe. „Hozzáértésemet” bizonyítandó, hümmögéseket hallatva vizsgáltam meg a római kori alkotásokat, külön figyelmet szentelve a belül üreges, fémes folyadékot rejtő, díszes kőtojásoknak. Mondták, hogy itt, Szíriában problémás az eladásuk, de ha Magyarországon találnék rájuk vevőt…

Délután Abuseif vitt el egy városi körútra. Először az „autószerelők negyedében” mutatott be néhány barátjának. E garázsrengetegben műhely műhelyt ér, és a sok közül egyben teázgattunk egy szerelővel és az oda-odalátogató szomszédokkal.

Az Abuseif tulajdonában lévő cukrászdába is ellátogattunk, ahol nagy mennyiségekben készítették a 20-30 féle cukorbombát. Volt, aki a már kész alapokat díszítette tejszínhabbal, koktélmeggyel vagy épp pisztácia-darabokkal. Ketten a földön ülve, tepsikkel és mélyebb tálakkal körülbástyázva csokoládéba és kókuszreszelékbe mártogatták az édes korongokat. Hátul, a kemencéknél is akadt tennivaló, illetve a kész süteményeket is be kellett csomagolni, hogy biztonságban szállíthassák őket.

Ellátogattunk egy, ruhaboltot vezető baráthoz is, akivel Abuseif hosszasan beszélgetett. Mikor ismét az autóban ültünk, megkérdezte, hogy gond lenne-e, ha aznap hotelben aludnék? És a rendőrséget említette… Mondtam, hogy nem probléma, de inkább kistoppolnék a lakott részről és felverném a sátrat valahol. Köszönettel elutasítottam, hogy ő fizesse a szállodát. Összeráncolt homlokkal vezetett tovább egy darabig, majd hirtelen kisimult az arca – megtalálta a megoldást. A rendőrség épülete előtt parkolt le. Először az őrnek vázolta fel a helyzetet, hogy itt vagyok én, a turista, akit elhozott egy darabon az autójával és meghívott az otthonába. Van-e a rendőrségnek az ellen kifogása, ha el is szállásolna aznap éjszakára. Az őr zavartan a főbejárat mellett álló, recepciós bódét idéző, kis épülethez irányított minket. A felettese sem volt igazán biztos a megfelelő válaszban és „telefonos segítséget kért”. Miután letette a kagylót, megkérdezte, hogy én élni akarok-e Abuseif ajánlatával. Igenlő válaszomra megkönnyebbülve felnevetett, és jelezte, hogy persze, nem gond. Mindannyian nevettünk.

A hírt persze el kellett újságolni a ruhaboltos – talán az üggyel kapcsolatban azelőtt szkeptikus – ismerősnek, majd mindannyian a város egy sötét utcácskájába hajtottunk. Bementünk egy „hátsó bejáratnak” sem nevezhető kis ajtócskán, és egy szinttel feljebb egy nagyobb terembe léptünk. Világossá vált számomra, hogy hova tűnnek a férfiak esténként az otthonaikból.

Első pillantásra kocsmának nevezném a helyet. Ám alkoholnak itt nyoma sem volt. A füst és a ricsaj viszont annál uralkodóbb volt a teremben. Vagy százan ültek az asztalok körül. A falakon semmi dísz. Két tévé ugyan volt a helységben, de senki sem nézte őket. Mindenki az asztalokra koncentrált: kártyáztak ugyanis.

Ízelítő

A székek mellett külön kis fémasztalkák álltak a teáscsészéknek és a hamutálaknak. A nagy asztalokon csak a kártyalapoknak és az időnként rájuk csapó tenyereknek volt helyük. Szinte minden korosztály képviseltette magát. Volt ott kapucnis kamasz, csíkos pólós-tetovált huszonéves, öltönyös-zoknitartós harmincas, pocakos, komoly tekintetű Omar Sharif, nagytermetű-nagyhangú, szikár-őzszemű. De mindenkinek vagy cigaretta, vagy vízipipa szipkája volt a szájában, s mindenki néha felemelte a hangját és az asztalra csapott.

Mi is leültünk egy cigaretta-égette lyukakkal „díszitett”, lilaterítős asztalhoz, majd Abuseif és barátai belemerültek a játékba. Soha nem ittam annyi teát, mint aznap este, s persze sűrűn látogattam az ajtótlan, piszoáros helységet (újabb bizonyítékát, hogy ide csak férfiak járnak).

A rozoga székek nyikorogtak, amikor egy-egy, feltehetően vesztésre álló játékos heves mozdulatokkal kísérte ordibálását. Az ilyen kifakadások mindig csak két percig tartottak és általában nevetésbe, olykor sértődésbe, de sosem verekedésbe fulladtak.

A kis teáscsészék óriási fémtálcákon érkeztek. „Menetrendjük” a belvárosi buszokéval versenyezhetne. Az emberek pedig csak kártyáztak és kártyáztak. Mikor már szinte kiürült a terem, s a kis tábla Abuseiféknél is megtelt a kréta írta számokkal, fizettünk és elköszöntünk.

Már hajnal 1 körül járt az idő, és azt hittem, irány az ágy. Ezzel szemben még felugrottunk Abuseif unokaöccséhez vacsorázni és persze meginni néhány teát. Végül fél 3-kor kerültem vízszintes helyzetbe, de az aznapi teaadag még sokáig ébren tartott…

Bár szó volt arról, hogy beülünk az autóba és teszünk egy nagy, szír körutat, illetve hogy lemegyünk horgászni az Eufráteszhez, végül Abuseifnek más dolga akadt. A környéket jártam, de a nap legnagyobb része blogírással telt.

A cikksorozat előző részei: