„A hegyen testközelibb, praktikusabb a halál”

Írta: Szandtner Veronika
ELTE BTK

– Egyszer valahol azt nyilatkoztad, hogy a Mount Everest egy nagy kupac kő és jég, amire te vetíted rá a saját belső világodat. Ez úgy hangzik, mintha a korlátlan szabadságot jelentené számodra a hegy. Hogyan tudod meglelni a lelki szabadságot egy olyan közegben, ahol sokkal szigorúbb fizikai korlátok között kell élned, mint itthon valaha is.

– A hegymászás nagyon hideg, számító, kemény elfoglaltság. Ugyanakkor nagyon romantikus tevékenység is, mert ugyan minden mozzanatát átjárja a gyakorlatiasság, végcélját tekintve azonban mégis egy abszurd tevékenység. Ugyanis az a célunk, hogy fenn álljunk egy kis havas púpon, miközben a tudatunk tompán, éppen csak pislákol. Negyedórát töltünk a csúcson, s közel két hónapot mászunk azért a negyedóráért. Ez egy romantikus, idealista és abszurd cél. Miközben arra koncentrálok, hogy helyesen lélegezzek, jó helyre lépjek, egyszer csak azt kezdem észrevenni magamon, hogy óhatatlanul létezem a hegyek között. Ettől valahogy gazdagabbnak érzem magam, és magasztos állapotba kerülök. És ráadásul nem kell lihegnem azért, hogy magasztos állapotokat éljek meg, csak úgy történik velem. Szeretem a hegymászást mint önismereti technikát, mert ez egy hiteles önmegismerési forma. Ha meditálok, akkor a meditáció után azt fogom gondolni, hogy meditáltam. A meditáció egy kognitív folyamat, amelyben én döntöm el, hogy része leszek a folyamatnak, vagy nem. A hegymászás viszont úgy van megszervezve, hogy ha rosszul lépek, nem figyelek oda, akkor lezuhanok a hegyről. Azaz ha a hegymászás ideje alatt magasztos állapotokat élek meg, akkor azoknak az állapotoknak szükségszerűen igaznak kell lenniük. És ennek a szükségszerűen igaz állapotnak számomra nagyon nagy az értéke, pláne egy olyan közegben, ahol tombol körülöttünk a spiritualizmus, és olyan könyvek vesznek bennünket körül, amelyek öt nap alatt kínálnak megvilágosodást.

– Nem elviselhetetlen egy idő után, hogy a hegy minden lépésedet megszabja, minden percben diktál neked?

– Az egész létezésemnek a hegy szab keretet, és igen, bizonyos értelemben diktál, de ez helyénvaló. A szabadság idelent sem arról szól, hogy az én önmegvalósításom korlátlan úr, hanem hogy a szabadságom korlátlan úr mindaddig, amíg mások önmegvalósítását nem korlátozza. Odafönt a hegy korlátokat szab, és nekem ezeken a letisztult, nagyon szigorú korlátokon belül kell mindent megtennem a helyes jelenlétért. Igazából három dolog kell ahhoz, hogy feljussunk a hegy csúcsára: kell egy alapvető fizikai állóképesség, szaktudás, ez a beugró. Ha nem vagy felkészült fizikailag, technikailag, akkor nem tudsz felmenni a hegyre. De ugyanakkor iszonyúan kell akarni is, hogy feljuss a hegy csúcsára, s itt nem lehet kikerülni a szenvedést sem, ez a második feltétel. Mindezek mellett pedig nagyon kell figyelni a hegyre, mert ha nem figyelek oda eléggé, akkor a hegy mindig erősebb lesz nálam. Tehát ha rosszkor akarom nagyon, akkor könnyen ott maradok. Ha nem vagyok elég erős, akkor hiába akarom nagyon, és hiába figyelek a hegyre, nincsen motor, ami felvinne. Ha nem figyelek a hegyre, de nagyon erős vagyok, és nagyon akarom, akkor nem fogok tudni élve visszajönni. Ha figyelek a hegyre, de nem akarom eléggé, akkor idejekorán visszafordulok.

– Igaz az, hogy a hegyen már nem hoztok döntéseket?

– Igen, a mászás előtt Konyival (Várkonyi László – a szerk.) beülünk egy kocsmába, és megbeszéljük, hány órakor fordulunk vissza a csúcstámadás napján. 12:00 ez az időpont. Ha később érjük el a csúcsot, akkor kudarcot vallottunk, mert 12:00 után fent lenni a csúcson becstelenség. Becstelenség, mert úgy döntöttünk Konyival, hogy a heggyel, magunkkal, a családunkkal szemben akkor vagyunk tisztességesek, akkor tartjuk be a túlélési szabályokat, ha 12:00-kor megfordulunk. A hegyen már nem hozunk döntéseket, mert a gondolkodásunk, a látóterünk beszűkült, éppen csak csellengnek a gondolatok a fejünkben, előfordul, hogy audiovizuális hallucinációink vannak.

– 8500 méter felett jelentkeznek ezek a vizuális és akusztikus hallucinációk. 2007-ben 8650 méterig jutottatok Várkonyi Lászlóval a Mount Everest tibeti oldalán, így akkor már tapasztalhattad ezt a megváltozott tudatállapotot. Milyen emlékeid maradtak?

– Olyan az egész, mint egy erős berúgás. Képzeld el, hogy nagyon berúgtál, és utána gyalog kell hazamenned az éjszaka közepén. Az ember még részegen is megpróbál fókuszálni, koncentrálni. Mi a hegyen egy életveszélyes közegben vagyunk: egy keskeny hógerincen egyensúlyozunk, sokkal rosszabb állapotban, mint egy itthoni kemény berúgás után. Ilyen helyzetben nagyon fontos a mentális rutin, amit az évek során kimunkáltunk: ellenőrzöm-e magamat, ellenőrzöm-e a társamat, tudom-e hogy ki vagyok, hogy hol vagyok, tudom-e hogy hívják a társamat, ugyanazt látjuk-e, összefüggően tudunk-e beszélgetni.

– De hát mindketten azonos magasságban vagytok, előfordulhat, hogy mindketten hallucinációkat láttok.

– Mondok egy példát. 2007-ben hajnalhasadtakor értem fel a 8500 m-es hógerincre. Az árnyékból másztam ki a hógerincre, és ahogy kiértem a napfényre, azt láttam, hogy ott hever egy overálos férfi. Láttam, hogy napozik, ráköszöntem, de ő nem köszönt vissza. Azt gondoltam magamban, hogy milyen bunkó. Megint köszöntem neki, de ő nem köszönt vissza. Megnéztem közelebbről is, és láttam, hogy ez egy holttest. Kicsit furcsának tartottam az egészet, de inkább megvártam Konyit. Leültem, nem volt sok hely, ezért a hátam félig-meddig neki volt támasztva a holttestnek. Ezzel egyébként meg is szűnt számomra létezni az élettelen test, mert ami nincs a látóteremben, azzal nem foglalkozom. Felért Konyi, és én nagyon nyugodt hangon megkérdeztem tőle, hogy szerinte is van-e a hátam mögött egy overálos hulla. Konyi megnézte, és megerősített engem. Így megnyugodtunk, hogy mindketten ugyanazt látjuk, ugyanabban a térben vagyunk. Ez egy jó példa az ellenőrzésre. Azok az apró rutinok tartanak életben, amiket ilyenkor kimunkálsz.

– Úgy beszélsz a halálról, mintha odafent ez természetes lenne.

– Kicsit testközelibb a hegyen. A szó szoros értelmében, hiszen azok, akik meghaltak, a hegy legfelső régióiban várnak minket. Egyszer valaki azt mondta, hogy ez olyan, mint egy temető. Szerintem nem olyan, mert egy temetőben rendezett körülmények között tároljuk a holttesteket. Ez inkább olyan, mint egy csatatér, ahol az emberek úgy hevernek, ahogy harc közben elestek. Ilyen értelemben a hegyen testközelibb, praktikusabb a halál. De az is igaz, hogy – mivel az oxigénhiánytól eltompul az agyad – nagyon sok mindent nem akkor élsz át, hanem később. Amikor 2005-ben lezártam a társam szemét, erős lelkiismeret furdalásom volt, mert nem éreztem azt a gyászt, amit elvártam magamtól. Aztán később az alaptáborban éltem át az igazi gyászt.

– Aki ilyen veszélyes sportot űz, az mindig a halál közvetlen közelében van. Hogyan viselik el ezt a tudatot a szüleid?

– Hatalmas felelősség emberként érezni. Ez azzal a felelősséggel is együtt jár, hogy megtaláljam a saját kihívásaimat és feladataimat. Ennek pedig nincsen más módja, mint hogy sokféle tevékenységben kipróbálom magamat: koldulok Indiában, vagy hegyet mászok, vagy éppen filozófiát tanulok itthon. Érzem annak felelősségét, hogy vigyáznom kell magamra, hogy biztonságosan kell hegyet másznom. Én mindent meg is teszek annak érdekében, hogy biztonsággal csináljam. De a felelősség a másik irányba is igaz: hiszen azért is felelős vagyok, hogy a lehető legteljesebb életet éljem, hogy felnőjek ahhoz a sok ajándékhoz, amit az élettől kaptam. Hiba lenne nem azt tenni, amit a szívem súg, de az is, ha felelőtlenül tenném azt, amit a szívem súg.

– Szabó T. Anna költőnő mondta egyszer, hogy az ember helyzete igazán csak akkor szilárdul meg a világban, amikor gyermeke születik. A gyermekvállalás azonban egy életre szóló felelősség. Egy ilyen veszélyes sport mellett mernél-e valaha is családot alapítani, illetve ha családot alapítanál, akkor folytatnád-e a hegymászást?

– Gyermekem eddig nem született, de a gyerek olyan fontos szimbólum számomra, hogy valamilyen formában mindig jelen lesz az életemben. A mászótársamnak, Konyinak van családja, és példaértékű számomra, hogy milyen jól össze tudja egyeztetni a hegymászást és a családot. De azt is el tudom fogadni, hogy mást fog majd jelenteni számomra a hegy, hogyha egyszer gyermekem születik. Azt remélem, hogy a hegy majd akkor is megmondja nekem, hogy mit tegyek.