Teakaravánok nyomán Tibet ősi hágóin

Írta: Mark Jenkins
Fényképezte: Michael Yamashita

Sűrű bambuszerdőn törtetek át Szecsuan (Sichuan) tartomány nyugati részén. Egy legendás régi karavánút nyomait kutatom itt, a távoli hegyek között. Alig hatvan esztendeje, amikor még gyalogszerrel vagy hátasjószágokon közlekedett az ázsiaiak többsége, a Ló- és Teaút volt a kereskedelem fő ütőere Kína és Tibet között. Pár napja azonban találkoztam egy férfival, aki nem is olyan régen még tearakományok terhe alatt görnyedezve járta a régi ösvényeket. Tőle tudom, hogy az időjárás és a burjánzó növényzet azóta teljesen eltüntethette az egykori karavánok nyomát… Ám egy erős fejszecsapásra most kidől a bambusz, s meglátom az erdőben fölfelé kanyargó, méternyi széles kövezett ösvényt. A növényzet teljesen benőtte a zöld mohától síkos utat.

Némelyik kő apró gödreiben víz áll – sok százezer teherhordó fémtüskés botjai lyukakat vájtak a kőbe egy ezredév alatt. Az ősi kövesút maradványa alig 15 méter hosszan tart, majd pár töredezett lépcsőfok után újra eltűnik – elmosták az évek monszunesői. Egy keskeny ösvényen haladok tovább. Olyan meredek és csúszós a hegyoldal, hogy jobb híján fák törzsébe kapaszkodom, nehogy a mélységben csörgedező sziklás medrű patakba zuhanjak. Remélem, előbb-utóbb csak sikerül átkelnem a Yaan és Kangding városai között tornyosuló Maan Shan-hágón.

Éjszaka magasan a patak fölött verek tanyát, de a fa túl nedves a tűzgyújtáshoz, sátram ponyváján eső kopog. Reggel még 500 métert sikerül haladnom, majd utamat állja a dzsungel áthatolhatatlan fala. Be kell látnom: a karavánútnak nyoma sincs már – legalábbis ezen a szakaszon.

Eltűnt tehát a ló- és teaút, és a rohamléptekkel modernizálódó Kína nemcsak a múltat törli el végleg, de hamarosan lebuldózerezi e már-már elfeledett ősi útvonal utolsó nyomait is. Az egykori karavánút közel 2250 kilométer hosszan szelte át Észak-Kínát, a szecsuani tea termő vidéken található Yaan várostól Tibet 3650 méter magasan fekvő fővárosáig, Lhaszáig. Ázsia egyik legmagasabban futó és legnehezebben járható kereskedelmi útján a zöldellő kínai völgyekből fölfelé kaptatva értek el a vándorok a „világ tetejére”. Ezután a hó és viharok tépázta Tibeti fennsíkon és a dermesztő vizű Jangce, Mekong és Szalven folyókon átkelve jutottak el a titokzatos Nyainqentanglha-hegységig, ahonnan négy halálos, ötezer méteres hágón keresztül ereszkedhettek végül alá Tibet szent városába.

E hosszú ösvény nyugati szakaszait sokszor betemette a téli hóvihar, a keletieket monszunesők árasztották el, sok helyütt pedig rablók leselkedtek az út mentén. Sok száz évig mégis nagy volt a karavánúton a forgalom, habár a két végállomásán élő népek többnyire lenézték egymást – s ez a szemlélet bizony máig sem változott.

Ám az északabbra húzódó híres Selyemúttal szemben, amelyre ma sokan – némileg romantikusan – az eszmék és kultúrák folyosójaként tekintenek, a Ló- és Teaút tisztán a kereskedelem szolgálatában állt. Tibetben ugyanis hőn áhított árucikk volt a kínai tea, míg a kínaiaknak nagy szükségük volt tibeti lovakra.

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2010. májusi lapszámában.