Autóstoppal a Föld körül X.

Varga Péter blogja

137–138.nap: „nem jó helyen állsz, jobb helyre viszlek”
Délután elköszöntem Abuseiftől, és elindultam gyalog ki a városból. Egy rövidebb „nem jó helyen állsz, jobb helyre viszlek”-fuvart követően, sötétedéskor még mindig Dayr az Zayr határában lengettem.

Az út másik oldalán egy kis, kamionok és teherautók súlyát mérő/ellenőrző állomás állt. Az ott dolgozó srác idővel odajött hozzám, és szóba elegyedtünk. Mielőtt az éjszakai hideg teljesen átvette volna az uralmat a testem felett, a fiú meghívott egy teára. A teát vacsora követte, majd – ő az ágyán, én a matracszerű ülőalkalmatosságon – mindketten álomba merültünk. Az éjjel többször arra ébredtem, hogy a srác felkel, és a kis ablaknál álló számítógéphez tántorog, kiállítja a megfelelő papírokat az épp felbukkant teherautó sofőrjének, majd visszafekszik. Mégis, másnap reggel úgy nézett ki, mint aki kialudta magát.

Kora reggel megjelent a váltás, a testvére. Miután együtt megreggeliztünk, mondták, hogy várjak délig, amikor is majd jön egy kamion, amely – ugyan Aleppón keresztül – Törökországba megy. Próbálkoztam kicsit a stoppolással, de sikertelenül. Végül megjött a török kamion. A sofőr mondta, hogy Aleppóig elvisz, de ott három napra le kell állnia, s csak azután megy tovább északnak. Sebaj, gondoltam. Kiléptem az épületből, a sofőr meglátta a hátizsákomat, mire szinte sértődött arccal mutatta, hogy túl nagy a pakkom. Mint aki menekülőben van, felugrott a kamionra és elhajtott.

Kb. egyórás út után, a sivatag és a semmi közepén, egy kis rendőrállomás előtt kiraktak, mondván, hogy ne aggódjak, a rendőrök majd szereznek nekem egy autót. Jó hangulatban elgesztikulálgattunk a helyi erőkkel, s ők eközben le-leállították az arra járó autókat „ellenőrzésre”. Fél óra múlva már két „kekszügynök” mellett ülve tartottam a határ előtti utolsó, nagyobb város, Hasaka felé.

A belvárosból kifelé gyalogolva többen – fiatalok, idősebbek – kedvesen rám köszöntek, kávéra, teára invitáltak. Egy zöldségárusnál, négy idősebb úrral beszélgetve az egyikük felajánlotta, hogy elvisz a határközeli M-be.

Beszélgetésünk során leszögezte és büszkén jelentette ki, hogy ő „kurd, nem arab!” – és köpött egyet. Megvetően magyarázta, hogy egy arab engem kidobna az autójából, nem számíthatnék semmi jóra tőlük. Melankolikus, magával ragadó kurd zenével suhantunk az éjszakában.

Kiderült, hogy a határállomás estére bezár, így már hiába kelnék útra. Jelezte, hogy maradjak ott éjszakára és másnap reggel ő majd eljuttat a kb. 30 km-re fekvő határvárosba.

Felesége és nagyobb lányai bőséges vacsorát készítettek, de nem ettek velünk. Csak az ide-odarohangáló, vidám kicsiknek jutott egy-egy falat az „asztalról”. Közben megjelent egy másik úr, akivel a családfő együtt dolgozott egy autóműhelyben. A falnál ülve, gyöngysorával a kezében, faarccal mustrált, amíg ettem. Mikor néhány percre ketten maradtunk és felé fordultam, kérdeztem valamit, az arca akkor sem árult el semmit, de kedves hangon válaszolt.

A vacsorát követően az Apa a belső, lebetonozott udvaron keresztül felvezetett az épület tetejére, ahonnan rá lehetett látni a városra, a lapos tetőkre és parabolarengetegre. Az egyik sarokba vezetett, s mint kiderült, a kis fedél alatt álló „dobozok” méheket rejtenek. A „városi zümmögőket” csak másnap reggel volt szerencsém munka közben látni. Belépve a kis helységbe tömény cigarettafüst és játékbarlangi hangulat fogadott. A nagyobb fiútestvérek és egy barátjuk is a földön ülve kártyáztak. Köröttük teáscsészék, hamutálak hevertek. Leültem közéjük, mire megszakadt a játék. Megjelent a vendégszobában megismert „pókerarcú” úr, az Apa és még néhány, idősebb férfi. Az Apa kártyatrükkökkel oldotta a kissé szegényes, akadozó kommunikációval induló estét. A legidősebb testvér különös figyelemmel viseltetett felém, pontosabban a fényképezőgépem felé, amellyel újra és újra meg kellett örökítenem „szépségét”. Ha jól értettem, európai sztárságról álmodozott.

Éjszakára a tetőszobában szállásoltak el, a legidősebb testvér „őrizete alatt”. Fürdés után még különböző arckrémekkel kényeztette a bőrét, majd egy utolsó cigaretta után elcsendesedett a szoba.

139–140.nap: majdnem megnősültem
Reggel lejöttem a tetőről. A vendégszobába egyelőre nem jutottam be – zárva tartották és csak az Apának volt kulcsa hozzá. De hamarosan megjelent a családfő és hozzájuthattam a cuccaimhoz. Kihívtak a belső udvarra, ahol az egyik hölgytől szappant kaptam, és egy kancsóból vizet öntött a kezemre, hogy megmosakodhassak reggeli előtt. Miután megtörülköztem, lopva a kezembe nyomott egy összehajtogatott papirkát és mutatta, hogy tegyem (rejtsem) el.

Míg az Apával reggeliztünk, a hölgyek is a közelben sürögtek-forogtak. A Feleség egy lopott pillanatban a gyűrűsujja köré a másik ujjával karikát formálva kérdőn rám nézett és fejét az egyik, idősebb lány felé fordította. Az Apa persze jelen volt, s innentől kezdve hirtelen felgyorsultak az események. Kérdezte, hogy befejeztem-e a reggelit, és hogy össze vagyok-e pakolva. Igenlő válaszomra felállt és kiment, hogy beindítsa az autót. Az ajtóban, amikor elköszöntem a hölgyektől, az Anya jelezte, hogy olvassam el az üzenetet. A levélben a lány a segítségemet kérte, hogy Európába juthasson, azaz hogy vegyem el feleségül.

Ott álltam kezemben a levélkével, a ház nagykorú hölgytagjainak kérdő – és egyikük kérő tekintetétől övezve. A házon kívül pedig járó motor jelezte, hogy az Apa már vinné minél messzebb.

Angolul-arabul dadogtam, hogy én nem Magyarországra tartok, hanem az ellenkező irányba, és hosszú utazásnak nézek elébe, sajnálom… Az Anya bólintott, a fiatalabbak lesütötték a szemüket.

Az Apa elvitt a buszállomásra és minden tiltakozásom ellenére kifizette a jegyemet a határvárosig, majd elbúcsúzott és elhajtott.

Még volt pár perc az indulásig, és a helyi öregek meghívtak egy teára a közelben. Egy óra múlva már sorban álltam a határnál, hogy kifizethessem a kilépési díjat.

Egy platós szekér és a két lábam segítségével jutottam ki a török határváros, NET szélére. Két kamionos fuvart követően már a környező dombokra és szántóföldekre a magasból lenéző városka, NET utcácskáin sétálgattam. Egy rövid fuvar, egy félreértés az „autóstop” – mint utazási forma – jelentését illetően, és máris Mardin központjában találtam magam. Hagytam a buszt, és gyalog indultam ki a városból. Egy hosszabb sétát követően már egy teherautó utasaként tekinthettem vissza az éjszakára sárga fénypontokká egyszerűsödő városra.

A jármű sofőrjével hamar megtaláltuk a közös hangot. Megálltunk vacsorázni a törzshelyén, egy benzinkútnál. A két ott dolgozó srác remek lecsóféleséget készített. Ezt követően elkísértem a közeli sódertelepre, ahol megpakolták a teherautót. A visszaúton kitett kutas barátainál, ahol egy emeletes ágy matraca várt arra, hogy aznap éjjelre felvegye a testem formáját.

Két, vizsgára igyekvő katona vitt be Dyarbakerbe. A központban bóklásztam, mikor megszólított egy fiatal srác, Mehmet. Mellém szegődött, hogy segítsen kijutni a város szélére. Míg ő beszaladt egy boltba, hogy a megfelelő busz után érdeklődjön, rám köszönt egy úr. Ezzel elindult a lavina. Az első akadályt, hogy elmagyarázzam az autóstoppolás lényegét, kb. félórás küzdelem árán, de sikerrel vettem. Ekkor már öten voltunk. Átvonulva a közeli buszmegállóhoz tovább nőtt azok száma, akik elhatározták, hogy felraknak engem az Erzurumba közlekedő buszra.

A második akadályt, azaz elmagyarázni, hogy én csak a város széléig szeretnék busszal menni, ugyan egy rajz segítségével szintén leküzdöttem, ám ez nem rendítette meg segítőimet az elhatározásukban. Egyikük ismerősével, aki tudott angolul, beszéltem telefonon, ám a stoppolást veszélyesnek, így elfogadhatatlannak ítélték. A buszra 2 órát kellett (volna) várnom. Hazudva, hogy majd visszajövök időre, és megköszönve, de elutasítva egyikük idegenvezetői ajánlkozását a fennmaradó időre, Mehmettel elmenekültünk. Mondta, hogy elkísér, ki a városból.

A dimbes-dombos kurd táj lenyűgözött. Amerre a szem ellát hatalmas szántóföldek hömpölyögnek bő termést ígérően. Vad pásztorkutyák (kangalok) rohantak szabadon, fenséges tekintettel vigyázva birodalmukat. Mehmet édesanyja a tehén-rengetegből kilépve, mosolyogva üdvözölt minket, a kis hármasikrek pedig megszeppenve, messziről követték az új jövevényt.

Tettünk egy kört a traktorral, majd a dísztelen tévészobában letelepedtünk egy teára. Már lemenőben volt a Nap, mikor Mehmet jelezte, hogy indulunk, kivisznek a főútra. Nem tudom, mi késztette a terv felborítására, de talán csak félreértettük egymást. Mindenesetre félóra múlva ott álltam Dyarbaker határában egy gyéren megvilágított útszakasz szélén lengetve a szemerkélő esőben.

Este 7 óra felé odaballagott hozzám egy úr, és kérdő arckifejezéssel tudakolta, hogy mit is csinálok ott tulajdonképpen? Egy-két (török) szavas válaszom hallatán tudtomra adta, hogy ilyen későn már hiába számítok fuvarra Bingöl felé, és jobban járok, ha iszom nála egy forró teát.

Az úttól kb. 10–15 méterre álló, sötétbe burkolózó házhoz mentünk. Mint kiderült, Salik a ház mögötti építkezési terület gépparkjára vigyázott, és lekapcsolt lámpával némileg ki lehetett látni az ablakon. Pisztolya hanyagul a nadrágjába volt csúsztatva.

Lasik jelezte, hogy ha fáradt vagyok, dőljek csak le a fal mellé. Este 10–11 körül meg is „ágyaztam” magamnak. Amint elkészült a fekhely, egy autó kanyarodott a ház elé és két, 35 év körüli férfi lépett be a szobába. Kettőjük közül a „főnöknek látszó” nagyhangon üdvözölte Lasikot, majd két új ülőalkalmatosságot szerezve hallgatag társával együtt letelepedtek az asztal köré.

A „csendestárs” feltehetően bajban volt vagy épp komoly döntés előtt állt, mert Salik közel két órán keresztül térítgette, próbálta meggyőzni valamiről. Már későre járt, mire újra ketten maradtunk a szobában. A konvektor előtt ücsörögtünk még egy darabig. Megkérdeztem Saliktól, hogy megnézhetem-e a fegyverét. Mire ő – mintha mi sem lenne természetesebb – kezembe adta a töltött pisztolyt. Mondta, hogy néhány dollárért vette…

Az éjszaka során óránként jelzett a telefonja, hogy ideje szemlére menni. Egyik alkalommal az ébresztő jelzést hatalmas robaj követte. A sziluett nyögve, halkan káromkodva feltápászkodott a földről, újraépítette az ágyat, tett egy gyors kört a környéken, majd ismét álomba szenderült.

A cikksorozat előző részei: