Autóstoppal a Föld körül XI.

Varga Péter és norvég barátja, Kenneth fejébe vette, hogy stoppal beutazza a Földet. „Nem körbejárom, bejárom" – mondja ő. Nézzük a Kepesita expedíció következő napjait!
Varga Péter blogja
141–145 nap: Malacorr az ablaküvegen
A kora reggeli esőcseppek már az út szélén találtak. Lassan, rövid fuvarokkal jutottam csak előre, de nem bántam. Olyan helyen jártam, amelynek látványa feledtette az esőt, a hideget. A táj vadságát az ég sötét fellegei még tombolóbbá tették, de a hegyi út egy-egy kanyarjában hirtelen felbukkanó völgyek csábító erejét a kísérteties fényjáték sem csökkenthette. A jókedvtől hangos autó utasai ilyenkor kisgyerekként malacorrot formálva tapadtak az ablaküvegekre, és kíváncsian várták, mi bukkan elő a sziklafüggöny mögül. Sötétedéskor még egy, Erzurumtól kb. 150 km-re fekvő, kis hegyi falu határában álltam. Miután egy tehéncsorda utolsó négylábúja is elhagyta az aszfaltot, egy teherautó állt meg előttem és a sofőr rábólintott az úti célomra.
Feljebb és feljebb kapaszkodtunk a fenséges hegyekben. Az esőt hóvihar váltotta fel, és egy hosszú, meredek emelkedő előtt meg kellett állnunk, hogy feltegyük a hóláncot. Ellavírozva az álló kocsik között, végül „autóbarátabb” részre értünk. Egy forró tea egy kisvárosban, majd meg sem álltunk Erzurumig.
Az elkövetkezendő napokban kanapészörfös, állatorvosnak tanuló diákok és barátaik vendégszeretetét élvezhettem. Napközben az Iráni nagykövetséget ostromoltam vízumért, esténként pedig új barátaimmal jártuk a várost, felkeresve annak kávézóit és „vízipipázdáit”, a várat, a tanulókat rejtő, felemás tornyú teológia centert.
Az iráni nagykövetségen találkoztam Alexszel, egy 20 éves spanyol sráccal, aki szintén Iránba tartott. A bürokratikus órák után megittunk egy teát, s úgy döntöttünk, hogy együtt utazunk tovább. Alex politológiát és jogot tanul Madridban, ám most egy évre szünetelteti a tanulmányait, hogy utazhasson. Egyetemi barátjával együtt kerékpárral indultak el Spanyolországból a nyáron. Makedóniában elváltak, társa Bulgáriában repülőre ült, Alex viszont Isztambulig kerékpáron folytatta az útját. Mikor találkoztunk, már közel egy hónapja járta Törökországot, leginkább autóstoppal.
Bár már mindkettőnk kezében ott volt az iráni vízum, a török vendégszeretet mégis tovább tartott bennünket Erzurumban. Ellátogathattunk az állatorvosi tanszékre, az egyetemhez tartozó farmra. Az egyetem menzáján ülve figyeltem csak fel arra, hogy egy lány se visel fejkendőt, olyanok sem, akiken előzőleg még láttam. Mint kiderült, tilos nekik, az egyetemen nem viselhetik…
146.nap: Úton Alexszel
Alexszel kigyalogoltunk a városból, és kelet felé vettük az irányt. A néhol katlanná szűkülő hegyoldalak között futó aszfaltot fennsíkok engedik újra és újra levegőhöz jutni. Egy ilyen, erős szél járta, nyílt részről egy kamion mentett ki minket.
A sofőr – elmondása szerint – Tadzsikisztánba tartott. Évek óta járt ezen az útvonalon, így a ránk váró viszonyokról, a közép-ázsiai országokról kérdezgettük. Késő délután meghívott minket vacsorázni. Időnként meg-megállt és ellenőrizte az olajszintet.
Már sötét volt, mikor az egyik „olajos kétperc” hosszabbra nyúlt. Láthatóan zavarta a pálca mutatta eredmény. Megkérdeztem, hogy a segítségére lehetek-e valamiben? Egy számlára mutatott, amiből arra következtettem, hogy ki kell fizetnie a javítást. 200 török lírát kért, és mondta, hogy – természetesen – visszafizeti. Alexszel előbányáztuk a pénztárcáinkat, variálgattunk a lírákkal és eurókkal, de végül is csak tőlem kapott (kölcsön) pénzt, 130 lírát. Megálltunk egy benzinkútnál, ahol kifizetett valamit. Néhány kilométer után ismét megálltunk, és meghívott minket egy teára. Mondta, hogy ott fog aludni az éjjel és reggel 9-kor indul tovább.
147.nap: Átverve?
Reggel fél 9-re legyalogoltunk az útszéli büféhez. A kamion még ott állt. Leültünk egy-egy tea mellé. Nemsokára 2 férfi jött, és nekiálltak a hiba elhárításának az olajtanknál. Kérdeztük a büfést, hogy hol van a sofőr, akivel tegnap idejöttünk. Mondta, hogy visszament Isztambulba. Mondtuk, hogy akkor 130 líránk is elment Isztambulba. Megrökönyödött. Nem engedte, hogy fizessünk a teáért. Bár törökül szólt, megértettük: Allahnál majd felelni fog a. Pár perc várakozás után felvettek minket, és egy török üzletember utasaként indultunk az iráni határ felé.
6 hetet töltöttem Iránban (2 héttel meghosszabbították az egyhónapos vízumomat). Ebből 4-et a fővárosban, így az ország többi részére nem sok időm maradt. De örültem és örülök, hogy a vízumügyek Teheránban tartottak. Ottani barátaimnak köszönhetően megtanulhattam értékelni azt a szabadságot, amibe én – magyarként beleszülettem, és szinte egész életemben észrevétlenül vett körül – hála őseink ez irányú küzdelmeinek.
Utam a következő iráni városokon vezetett keresztül: Marand – Tabriz – Teherán – Qom – Kashan – Yazd – Sirjan – Bam – Zahedan.
A vallási köntösben díszelgő, helyi vezetés kiemelten ügyel arra, hogy ne jusson ki információ az országból Irán jelenéről – persze nem sok sikerrel. Amiben viszont hatásosan lépnek fel, az a tiltakozásukat jelző, alapvető szabadságjogokra éhes helyiek bebörtönzése, megkínzása, megerőszakolása és/vagy eltüntetése.
Az iráni beszámolók „névtelenek”, a fotók pedig „arctalanok” lesznek.
147–150.nap: csajok, pia, satöbbi
A határ iráni oldalán egy úr behívott minket egy külön irodába. Feltett néhány kérdést az utazásunkkal kapcsolatban, ill. felhívta egy kollégáját, aki anno az oroszoknak dolgozott magyar tolmácsként, s mindig készen állt egy kis baráti csevegésre. Váltottunk néhány szót, majd végezvén a formalitásokkal, beléphettünk az országba.
Egy-egy éjszakát/napot töltöttünk Marand, ill. Tabriz városában. A járdákat mindkét városban feketére festi az emberek rejtőzködő, minden feltűnést kerülő, sötét ruházata. A fotós paparazzinak érzi magát. Ám szóba elegyedve egy-egy férfival hamar kiderül, hogy – még ha első pillantásra zárkózottnak tűnnek is – segítőkészek és nyitottak. Egy többórás gyaloglást és egy rövidebb fuvart követően, szinte azonnal megállt nekünk egy srác, aki a főváros felé igyekezett. M egyik barátnőjét látogatta meg Tabrizban (a barátnő-kifejezést Iránban gyakran a szexuális partnerre használják, azaz illegális kapcsolatra), aki rúzsával a szélvédőn hagyta névjegyét, egy szívet. Dobhártyaszaggató mélynyomó és az iráni DJ Alligator dübörögve jelezte, merre járunk.
Estére értünk Zajnanba, ahonnan mi észak felé akartunk tovább menni, a Kaszpi-tenger partjára. M bekanyarodott velünk a városba, majd megkérdezte, hogy „alkohol?”, és vigyorgott (Iránban csak illegális úton lehet alkoholhoz jutni, fogyasztása tilos, botütéssel büntetik – mégis, az eddigi út során ebben az országban kínáltak a legtöbbször szesszel).
Sofőrünk lassan hajtott, és a járdát kémlelte a számára is ismeretlen városban. Egyszer csak félrehúzódott, kiugrott a kocsiból, váltott néhány szót egy férfival, majd visszaszállt hozzánk. Néhány perc múlva megjelent a férfi és a kabátja alól – előtte körbekémlelve a környéket – egy műanyag palackot adott be az autóba. Látva, hogy csak fél literről van szó, megnyugodtam, hogy részegeskedésről itt nem lesz szó.
M egy eldugott hely után kezdett nézelődni, fel-alá autózva a városban. Végül megállt egy városszéli trafikos előtt „érdeklődni”. Mint kiderült, a környéken szinte mindenhol rendőri jelenlét van. Néhány perc múlva már a főváros felé vezető autópályán haladtunk. Elhagyva a fizetőkapukat, előkerült a kis palack. Én voltam a báros. Töltöttem M-nek, és Alexnek is hátraadtam egy kis pohárkával. Önző módon igyekeztem minél többet magamba és Alexbe tölteni, hogy a lehető legkevesebb jusson a sofőrnek. A második – és egyben utolsó – kortynál M hirtelen kihajolt az ablakon és hányt. Letörölgetve az ablak körül az ajtót vigyorogva mondta, hogy nem kellett volna megennie azt a sütit. Többet nem ivott. Alexszel hamar megegyeztünk, hogy inkább elkísérjük M-t Teheránig. Órákon át vezetett még az éjszakában, majd hajnalban, kb. 200 km-re a fővárostól félreálltunk egy benzinkútnál. Bár nem beszélt angolul, mégis folyamatosan kommunikáltunk az út alatt.
DJ Alligator ébresztett, s űzte el még a szarkalábakat is az arcunkról. M láthatóan elégedett volt a tegnap estével. Mutatta, hogy nem volt mindig ilyen szerencséje. A karján és a lábán is lőtt seb nyoma volt látható – a rendőrök elől menekült motoron. Rálőttek, de nem kapták el. Bevitt minket a belvárosba és segített olcsó hotelt keresni. Egy kiabálásoktól hangos, szegényebb, sötét kapualjakkal tűzdelt részen jártunk. M mondta, hogy ez egy veszélyes rész, gyakoriak a lövöldözések, a balhék, s hogy ide a rendőrség sem jön. Majd párszáz méter után leparkolta az autót, s intett, hogy kövessük. Megbeszéltük, hogy másnap beugrik és megmutatja nekünk a várost, majd – bár még csak délután volt – elnyomott minket az álom. Másnap hiába vártuk M-et, így magunk vettük nyakunkba a várost.
Alex önfeláldozóan járt velem követségről követségre, de mivel ő csak 20 napra kapott vízumot (ki tudja, miért), néhány nap után azzal búcsúztunk el egymástól, hogy Indiában majd talán újra találkozunk. Délfelé vette az irányt, átkompozott Dubaiba, onnan pedig repülővel indult „Tajmahaliába”.
A cikksorozat előző részei: