Mágikus Kongó

Írta: Szilasi Ildikó
Fényképezte Lóránt Attila

Az embernek a szellemvilág lényeitől, a boszorkányoknak az evilágiak bosszújától van mit félniük, forgattam fejemben a gondolatot, miközben az autóban zötykölődünk. Utcavégi, roskatag fakunyhónál álltunk meg. Körülötte cölöpkerítés; a poros kongói városkában másutt nem nagyon látni ilyet. A kapuban zord tekintetű férfi, kabátja rongyos, kezében bot. Betegnek tűnt. Dermesztő alak volt, a hideg futkározott tőle a hátamon. Pedig akkor még fogalmam sem volt, mire szolgál az a viskó. A baljós figura világosított föl színtelen, fakó hangon: „Ez a boszorkánybörtön. Én meg az őre.” Látszott, nem büszke rá, hogy ez a munkája, de nem is szégyelli magát emiatt. „Boszorkánybörtön?!” – kérdeztem hüledezve. Azt hittem, rosszul hallok. „Az” – válaszolta, mint aki fel nem foghatja, mit nem lehet ezen érteni.

Sűrű erdőn át jutottunk a városkába, miután Ilebónál átkeltünk a Kasai folyón. Mushenge az egyik legutolsó kongói királyság, a Kuba Királyság székhelye. Európai mércével nem nevezhető városnak, közepes falunál alig nagyobb. Enyhet adó pálmák, bambuszból, agyagtéglából szerkesztett, banánlevéllel ügyesen fedett kunyhók szegélyezik az utcákat. Itt székel az áhítatos tisztelettel övezett király, Kwete Mbokashanga. Bár az elmúlt száz év, Kongó központosítása megtépázta a hatalmát, alattvalói rendíthetetlenül szentnek tartják a kuba királyt, és úgy hiszik: uralkodójuk ngesh, természetfeletti erővel rendelkező szellem. Ő a föld istene, a termékenység ura, a kubák népét összetartó erő. „Akármi történjék is, a király mindig a királyság feje marad. Nagyon fontos nekünk, ő az első közöttünk” – magyarázta büszkén kirendelt kísérőnk, a hűséges és megbízható Roger Ishamalangenge.

A királyság máig őriz archaikus, mondabeli, meseszerű elemeket, de amint a legtöbb kultúra, a kubáké is egyre változik. A globalizáció, a modernizáció Kongó szívébe, erre az isten háta mögötti helyre is elhatolt. Ma már a kubák is járnak moziba – igaz, az övék nagyon különbözik az európaitól. Leraknak két kunyhó között egy kézzel összeütött asztalkát, arra ősöreg tévét és egy ugyancsak ásatag, szebb időket is látott videomagnót tesznek. A városka apraja-nagyja leszurkolja a jutányosnak nem mondható belépti díjat, aztán körbeüli a házimozit. Kezdődik az előadás, csattogva-nyikorogva engedelmeskedik a technika, csíkosra nyúzott kazettáról pereg a C kategóriás karatefilm.

Érkezésünket legalább akkora felhajtás kísérte a faluban, mint a cannes-i filmfesztiválon a színészek bevonulását. Még mindig ritka erre a fehér ember, turistautakat nem szerveznek, csak kutatók küzdik el magukat Kongó belsejébe. Akadt település, ahol azt hitték rólunk, az 1980-as években távozott pap tért vissza hozzájuk – ők azóta nem láttak európait.

Lepakolni sem volt időnk, máris vittek bennünket az anyakirálynéhoz. Bawoto Mbweki, a méltóságos asszony, gyönyörű, rombuszmintás, rafiából szőtt szőnyegen ült előrenyújtott lábbal. Ruháján afrikai motívumok, fején Európából beszerzett márkás olasz kendő. „Fiam, a király, beteg. Brüsszelben tartózkodik gyógykezelésen” – közölte velünk, miután viszonozta a helyi köszöntést: ő is hatszor tapsolt, nagy szünetekkel. „Mobiltelefonon tartjuk a kapcsolatot. Legtöbb gyermekem és unokám Kinshasában vagy külföldön él, Londonban, Párizsban, Kanadában. Többen közgazdászként, orvosként, ügyvédként dolgoznak.”

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2010. júniusi lapszámában.