Mandela gyermekei
Újjászületett ország, soknemzetiségű demokrácia. Lelkesítő távlatok, felemás eredmények.
Írta: Alexandra Fuller
Fényképezte: James Nachtwey
A dél-afrikai holland református egyházban nem divat a gyorstalpaló tanfolyam. Hosszú utat jár be, hét évig tanul, aki a lelkészi pályát választja élethivatásnak. Deon Snyman 1990-ben szerzett diplomát a Pretoriai Egyetemen. Mindent elsajátított, amit a régi Dél-Afrikában egy lelkésznek tudnia illett, de azt senki nem mondta meg neki, mihez kezdjen az újjászületett országban, ahol Nelson Mandela végre elnyerhette a szabadságát.
„Tősgyökeres afrikander családba születtem, Johannesburgtól északra nőttem fel” – kezdi történetét Snyman. Sokáig nem is állt szóba fekete bőrűekkel: külön gyülekezetük volt a fehéreknek, az indiaiaknak meg a feketéknek.”
Az egyetemről kilépve nagyon hamar ráébredt: megváltoztak az idők, lassan idegen lesz a saját hazájában. Némi töprengés után úgy döntött, egy vidéki fekete gyülekezethez szegődik el lelkésznek. Így esett, hogy Deon Snymant 1992 februárjában a feketék felekezetének lelkészévé szentelték KwaZulu bantusztán szívében, Nongomában. Apja, aki akkor már ötvenes éveiben járt, kiállt a zulu gyülekezet elé, és e szavakkal mutatta be a fiát: „Az már bizonyos, hogy Dél-Afrika meg fog változni. Én azonban afrikander vagyok és öreg, nem biztos, hogy tudok még változni. Ma tehát elhoztam közétek a gyermekemet. Ha megtanítjátok az új Dél-Afrika szabályaira, ha megmutatjátok neki, hogyan éljen az új országban, ő majd bennünket is megtanít mindenre.”
A zuluk között töltött tizenkét év alatt Snyman megértette a leckét: „Az apartheid híveinek kárpótolniuk kell az áldozatokat mindazért, amit a rezsim elrabolt.” Snyman közösségi szinten érti a jóvátételt: új iskolákat, szakmunkásképzőket, orvosi rendelőket szeretne. „Aki épít, annak már el lehet hinni, hogy őszintén megbánt mindent.”
A kis nyugat-fokföldi afrikander mezőváros, Worcester lakói nehezen emésztették meg a változásokat. Hiába ért véget 1994-ben a fehér uralom, hiába választották meg Nelson Mandelát az újjáalakuló nemzet első elnökének, a kisváros még hosszú ideig birkózott az apartheid kísértetével és keserű örökségével.
Fokvárostól másfél órányira északkeletre fekszik az álomittas Worcester. Telente hó takarja a környék hegyeit, nyáron pokoli a hőség, az utcák aszfaltja is megolvad. A mérnöki pontossággal megrajzolt utcákat élénk színű, díszes házak szegélyezik. A zöld gyepet mintha manikűrollóval vágták volna egyenletesre, a kertekben agyontápszerezett rózsa, a verandák mellett szőlőlugas.
Körbenézek, aztán ijedten végigpillantok magamon: ajjaj, ide túl mélyen kivágott a blúzom, túl rövid lesz a szoknyám…
A teljes cikket elolvashatja a magazin 2010. júniusi lapszámában.