Autóstoppal a Föld körül XII.

Varga Péter blogja

Nem politikai blogot írok. Pusztán két napot szeretnék bemutatni a sok közül, amelyek nagyon emlékezetesek számomra.

Teherán – egy kicsit másképp
Azt hittem, hogy Libanon és Szíria után már nem igazán érhet meglepetés a városi közlekedést illetően. Tévedtem. Teheránba érve a túlélés kalkulált esélye az első órákban megközelítette a nullát. Majd a szerencsés átkelésekkel a biztonságérzet is nőtt. A gyalogosátkelőket egy idő után nem nagyon használtam – a fehér csíkok inkább utaltak elütött zebrára, mint biztonságos „alagútra” a nagy káoszban. Néhány nap után már az ötsávos, középen megtévesztően kettéosztott, nagy forgalmú utak sem jelentettek komolyabb problémát. A buszokon és metrókon is külön rész van fenntartva a nőknek. Férfiak ott nem utazhatnak, a nők viszont használhatják a nagyobb férfi-, ill. így már koedukált részt. Gyakran előfordul, hogy a nők kényelmesen utaznak, míg a másik részen szorongás van. Ahol a „szardíniában” lyukat látni, ott feltehetően egy-egy nő ül, s a férfiak némi teret hagyva állják csak körül. Biciklist nem látni.

Ezalatt az egy hónap alatt laktam az északi részen, laktam a délin, vendégeskedtem fiatal párnál, diáknál, nagyobb családnál. Teheránon kívül is találkoztam fiatalokkal, idősebbekkel, családosokkal, egyedülállókkal, vallásosokkal (muszlim, keresztény, zoroasztrista) és ateistákkal is. De senkivel nem találkoztam, aki a jelenlegi vezetés híve lett volna.

Az emberek kettős életet élnek. Az utcán, megannyi módon kell mutatniuk vallásosságukat. A nők öltözködése szigorúan szabályozott, elkerülendő a férfi szemek kíváncsiságát. A nem, vagy csak „kevésbé” vallásos nők otthonaikba lépve, fellélegezve vetik le a mindent takaró ruhadarabokat és azokat kényelmes, laza öltözékre cserélik. A nyilvános televíziókon az állami adók futnak, míg az otthonokban illegális hírtévékre (pl. BBC) kapcsolnak. A nők nem énekelhetnek. Tilos a tánc, a buli, az alkohol. Ennek megfelelően egy-egy házibulin vad táncban oldódnak fel a mindennapokban elfojtott hormonok és érzelmek.

Születésnapi bulira voltunk hivatalosak Kelet-Teheránban. Belépve a lakásba hangos zene fogadott, a nappali közepén fiúk-lányok vadul-erotikusan, önfeledten táncoltak. Egy pohár alkoholos italt nyomtak a kezembe, majd beszippantott a táncolók csapata. A diszkót üvegezős játék követte, melynek eredményeként fordulónként csókok csattantak, ruhadarabok kerültek le az emberekről vagy csak hatalmas nevetésbe fulladt az adott kör…

A 2009-es iráni, nyári választások előtt milliók lepték el az utcákat egy „zöld” jövő biztos tudatában. Ám a kihirdetett eredmény sokakat meglepett. Az addigi vezetés az újraválasztását ünnepelte. A választások óta rendszeresen emberek vonulnak az utcákra a nagyobb, iráni városokban választási csalással vádolva az ország vezetőit. A milicista és más, speciális rendfenntartási erők ezt brutális módszerekkel igyekeznek megakadályozni.

A vezetés által blokkolt, csak szűrőprogramokkal elérhető (ám a nyugat által szabályozott) internetes oldalak váltak a változásra vágyó, aktívan tiltakozó állampolgárok, csoportosulások egyik legfontosabb kommunikációs csatornáivá, hírforrásaivá. A legnagyobb ellenzéki párt színe, a zöld mára túlnőtt a párton és az „ellenállás” szimbóluma lett. Zöld feliratok születnek a telefonfülkéken, nyilvános mosdókban, falakon. Éjjelenként viszont eltűnnek. Zöld ruhadarabok, tüntetéseken zöldre festett arcok, zöld szalagok. Zöld, zöld, zöld.

Egy belvárosban megbújó kávézó a törzshelye egy kis baráti körnek, amelynek tagjait szerencsém volt megismerni, illetve rajtuk keresztül is újabb barátságokat köthettem.

Egy fiatal férfi, Za, akit eltanácsoltak… Egy másik fiatal férfi, Dii, akit letartóztattak… Egy másik fiatal férfi, Per, akit elektrosokkal… Egy lány, Mi, aki a családja… Egy másik lány, Ajo, akinek vőlegénye… A barátnője, Ima, aki elvesztette…

Visszaolvastam, amit a barátaimról irtam. Így gondolok én rájuk? Ez a néhány mondat az, ami eszembe jut, ha rájuk gondolok? Nem. Hogy ez illik egy olyan blogba, ami Irán jelenével kapcsolatos? De hát nem politikai blogot írok. Pusztán két napot szeretnék bemutatni a sok közül, melyek nagyon emlékezetesek számomra. Nem merem azt mondani, hogy tudom, mire van szükségük, de egy biztos: nem sajnálatra. Hisz a fentebb említettek pusztán kis részei annak a millió történésnek, élménynek, amelyek személyiségüket formálták és formálják. (Ekkor töröltem a szöveg nagy részét).

Rengeteg nevetésben, szellemi kalandban volt részünk együtt a kávézóban ülve, vagy épp a várost járva. Za családjánál hetekig vendégeskedtem, ahol szeretettel fogadtak, családtagként búcsúztattak. Beszélgetéseink, városnéző útjaink Diivel, Zával, Mível vagy épp Ajóval, Ima születésnapi bulija, Per szantur-játéka… mind-mind maradandó emlékek.

Egy rövid kis videót terveztünk összeállítani az iráni szituációról arctalan monológokkal, utcai felvételekkel. Azon gondolkoztam, hogy miként csinálhatnék néhány felvételt a másnapi tüntetésről. Barátaim segítségét kértem.

Egy ilyen videokamerával a kezemben rögtön kiszúrnának a direkt erre vadászó rendőri szemek, arról nem is beszélve, hogy a kinézetem is feltűnő. Elkapnak, helyi kapcsolataimat felkutatják, kémkedéssel börtönbe zárnak, a kamerákat széttörik stb. Meg nem ölnének, hiszen az nem használna az amúgy is támadásokkal teli nemzetközi politikájuknak, viszont a barátaimat nagy bajba sodornám.

Akkor olyan hely után érdeklődtem, ahonnan paparazziként figyelhetném az eseményeket. Végül Ajo felajánlotta a lakótömbje tetejét, ahonnan – ha nagyra duzzad a tüntetés – csinálhatnék néhány felvételt. Nem nagyon tetszett, hiszen ha elkapnak, könnyen eljutnak a lányhoz is… Végül is a fél nap azzal telt, hogy a barátaim megpróbáltak lebeszélni bárminemű akcióról, én viszont makacs módon próbáltam egy olyan megoldást keresni, ami nem veszélyeztet senkit, mégis néhány, jó minőségű felvételt eredményezhetne.

Már késő este volt, fáradtan hagytuk el a kávézót. Szótlanul gyalogoltunk el a kereszteződésig – azt hiszem, mindenkinek a másnapi demonstráció járt a fejében. A három lányból kettő egy albérletben lakott és meghívtak minket magukhoz. De Za búcsúzkodott. Az egyik lány sírva fakadt. Ez megállította a már induló férfit. A másik lánynak is könnybe lábadt a szeme.

Sután kérdeztem Ajot, hogy mi történik? …Nem tudták, hogy látják-e még egymást, hiszen a tüntetések rendszeresen áldozatokat követeltek, s nemrég vesztették el egy barátjukat…

És ezek az iráni fiatalok, a barátaim, órákat töltöttek azzal, hogy engem – egy jöttmentet – lebeszéljenek holmi részvételről. Akkor, ott nagyon elszégyelltem magam.

Hisz mit akartam én? Komolyan azt hittem, hogy be tudom mutatni azt, amin ők keresztülmennek, amit éreznek úgy, hogy nekem a legkisebb fogalmam, tapasztalatom sincs az életükről? Igen, köztük ülve magával ragadott az elszántságuk, a tetteikbe vetett hitük. Én is „zöld Irán”-t akartam ordítani… anélkül, hogy igazán tudtam volna, mit is jelent az, illetve hogy mit is jelent a „nem zöld” Iránban élni. Vagy hősködni akartam? Egy hős, aki hétfőn „szabadságot Iránnak”-ot kiált, kedden pedig továbbutazik… Egy jöttment, aki gúnyt űz sok iráni meggyőződéséből azzal, hogy úgy tesz és viselkedik, mintha értené a helyzetet.

Eldöntöttem, hogy a fenekemen maradok. Végül mind az öten felmentünk a két lány albérletébe. Amint megérkeztünk, kiáltást hallottunk kintről. Mindannyian felszaladtunk egy közeli épület tetejére. Az éjszakai fényben sárgálló városban a „zöldek” a másnapi tüntetésre hívó kiáltása hangzott fel: „Allah O Akbar!!!” Majd egy másik irányból is. Hamarosan az egész várost betöltötte „Allah hatalmassága”. Végül gyanús hangokat hallva az utcáról visszarohantunk a lakásba.

Hajnalba menően ücsörögtünk a szőnyegen, takarókba burkolózva, zenét hallgatva, halkan beszélgetve. Soha nem felejtem el ezt az éjszakát. Csak halvány elképzeléseim voltak, mik játszódtak le a körülöttem ülőkben. De hálás voltam és vagyok, hogy ott lehettem akkor, velük. Másnap arra ébredtem, hogy Za öltözködik. Elköszönt és ment az egyetemhez, ahol a civil- és egyenruhás rendfenntartó erők már teljes erővel azon voltak, hogy megakadályozzák a diákok gyülekezését. Nem sokkal ezután Mi is elbúcsúzott és Za után indult.

Ajóval átmentünk a vőlegényéhez, akit egy korábbi tüntetésen szerzett gerinc- és kartörés marasztalt otthon, és onnan figyeltük a híreket. Késő délután jelentkezett Za. Találkoztunk egy csomópontnál. Megtépett dzsekivel, fáradtan fogadott. A metrólejárónál megálltunk egy pillanatra, látva a föld alá igyekvő emberek tömegét. Szinte azonnal ránk szólt egy rendőr, aki bármiféle gyülekezést már csirájában el akart fojtani. Felszívódtunk a metróhoz igyekvő emberek között. Találkoztunk Diível, majd egy félreeső park egyik padján ücsörögve beszélgettünk sokáig.

Másnap hallottam, hogy Mi már nem jutott el az egyetemhez: mire ő odaért, már nem volt rés a rendőrök között.

Sokan bíznak abban, hogy Iránban belügy marad a demokrácia átalakítása, s az úgy tud megvalósulni, hogy az ország nem válik mindinkább véres csatatérré, sem pedig egy kívülről kiszipolyozott exszuverén állammá. Én is ebben bízom.

A cikksorozat előző részei: