Autóstoppal a Föld körül XIII.

Varga Péter blogja

Búcsú Irántól, 200 éves datolyapálmák között vírussal küszködve, Karácsonykor

Még teheráni tartózkodásom alatt kaptam egy üzenetet egy Törökországban megismert barátomtól: egy norvég srácot látott épp vendégül, aki abból a kisvárosból származott, ahol évekig dolgoztam. Jogeir (innentől Joe) Indiába tartott. Teheránba érve találkoztunk, és úgy döntöttünk, hogy Pakisztánon keresztül (illetve Irán egy részén is) együtt fogunk utazni.

Joe még másodmagával indult el Norvégiából egy öreg Mercedes hátán, amelyet – hallva utazós tervükről – egy norvég úr ajánlott fel nekik. Bejárta Irak északi, kurd részét, s onnan jött át Iránba. Megszállott zenészként a gitár és a bolíviai charango állandó kísérői. Egy Dél-Amerikában töltött évvel a háta mögött most, 19 évesen úgy döntött, hogy zenei tanulmányait fél évre felfüggeszti, és útra kel.

Együtt hagytuk el az iráni fővárost. Elstoppoltunk az egyik legnagyobb síita központnak számító Qom városába. A karácsonyt egy Kashan városának külterületén nemrég birkatenyésztésbe kezdő fiatal férfi és barátai társaságában töltöttük. Körbeültünk egy vastag lepedőkkel letakart, kisebb faszerkezetet, amely egy kis, elektromos fűtést rejtett magában. Lábainkat a lenyúló takarók alá dugva vérünk remekül elosztotta a hőt. Egy bozótdarab néhány rögtönzött dísszel és Joe barátnőjének fotójával adta a karácsonyfát. Zene, ének, tánc és rengeteg nevetés pedig a hangulatot.

Kashan után Joe Esfahan felé, én pedig Yazd felé vettem az irányt. Még Teheránban, az Indiai Nagykövetségen találkoztam egy holland fiatalemberrel, aki épp Ausztrália felé tartott feleségével és 3 éves kisgyermekével egy lakóbusz hátán. Tőle kaptam azt a tippet, hogy az iráni Bam városának egyik szállója mintegy találkozóponttá nőtt ki az utóbbi években azok számára, akik autóval, kisbusszal, lakóbusszal tartanak kelet felé. Bevárva egymást onnan konvojként haladnak át a veszélyesnek tartott délkelet-iráni (Beludzsisztán) részen illetve Pakisztánon. Felcsillant a remény, hogy az eredetileg tervezett pakisztáni vonatút helyett mégiscsak stoppal utazhatnánk át Pakisztánon. Joeval megbeszéltük, hogy Bamban találkozunk.

181–182.nap: zoroasztristák között
Estére értem Yazdba. A vasútállomás felé vettem az irányt, hogy a másnap, vonattal érkező teheráni barátommal könnyen megtaláljuk majd egymást. Egy még nyitvatartó bolt ajtajában álló férfinél érdeklődtem, hogy merre találom az állomást. „Már úgyis zárok, elviszlek.” – mondta. Mikor kérdeztem, hogy ismer-e egy olcsóbb hotelt a pályaudvar közelében, M nevetve mondta, hogy „Nem, nem hotel, jössz hozzám. Nem probléma, a feleségem úgyis a fővárosba utazott.” Így alakult, hogy megismerhettem egy zoroasztrista családot.

Először a szüleihez mentünk el. Kedvesen fogadtak, ott marasztaltak minket vacsorára is. Megmutatták a zoroasztristák egyik gyülekezőhelyét, egy tűztemplomot, ahol a szent tüzet is őrzik. Ennek az ősi perzsa vallásnak mára már nem sok követője maradt a világban. Yazdban külön kis negyedbe tömörültek a hívők. Bár ők nyitottak más vallások felé – például a muszlim-zoroasztrista vegyes házasság nem ellenzett a részükről – az iszlám elzárkózik tőlük.

Másnap találkoztam Ajóval, aki a hétvégére vőlegényével hazautazott a szüleihez. A szülei felajánlották egy eladásra szánt házukat, hogy ott szálljak meg.

Ajóék vittek be a belvárosba. Sokan voltak az utcákon, és láthatóan a legtöbbjük egy irányba igyekezett. Követve a sodrást egy hatalmas csarnok bejáratáig jutottam. Nem láttam be, s nem tudtam, tolakodásnak veszik-e egy idegen érdeklődését. Akárcsak a teve, elnézve a tű fokát, nekem is kétségeim voltak a be-, illetve átjutással kapcsolatban. Ekkor jött R, megszólított és beinvitált. Megragadta a karomat és maga után húzott. A hatalmas, sátortetős csarnokban több százan, akár ezren is lehettek. A bal oldalon elhelyezkedő férfiak voltak az aktív résztvevői a – mint megtudtam – gyászszertartásnak. A nők a terem jobb oldaláról illetve a galériáról követték az éneklést.

A síita muszlimok minden évben megemlékeznek Huszein imám haláláról, aki a Kr.u. 680-ban zajló csatának hősi halottja. E háború volt az egyik első megnyilvánulása az iszlám síita és szunnita ágai között feszülő, azóta is gyakran vért követelő ellentétnek.

Teával kínáltak, majd amikor megkérdeztem, hogy csinálhatok-e néhány felvételt, R újból megragadta a karomat és behúzott egészen a terem közepéig. Bár mozdulni nem tudtam, mindent jól láthattam. A férfiak egy kis emelvényt álltak körül, melyen az éneket vezető, de olykor egyedül éneklő férfi állt néhány kiemelt tiszteletben álló személlyel együtt. A férfiak a mellüket ritmusra csapkodva énekeltek, olykor extázishoz közeli állapotban, sírva, átélve a gyásszal járó fájdalmat. A szertartás végén R-el átvonultunk egy magánház udvarára, kinek gazdája aznap reggelire invitálta a gyászolókat. Néhány falatot követően egy újabb csarnokban gyűlt össze a több száz feketébe öltözött nő és férfi, ahol az éneklés végén a vezető által a magasba emelt Huszein képmása az emberekben katarzist kiváltva mondta ki a végszót a szertartásra.

Átmentünk egy több száz éves mecsethez, amelynek belsejében csoportokba verődve, forró teát kortyolgatva beszélgettek a férfiak. R többek között a helyiek fehér szakállas, kedves és gyakran viccelődő, nagy tiszteletben álló vezetőjének is bemutatott, majd beálltunk a hosszú sorba, amelynek végén meleg étel várt ránk.

R egyik barátjának otthonában fogyasztottuk el az ebédet, majd elbúcsúzva a családtól R visszavitt a szállásomhoz. Megköszönve kedvességét, támogató vezetését a gyászünnep forgatagában elbúcsúztam tőle. A villától és tulajdonosaitól is elbúcsúztam – még aznap este M és családja várt vendégségbe.

185.nap: vírussal küszködve
Egy Sirjanban töltött, vírussal küzdős, fetrengős éjszakát követően Bam felé vettem az irányt. A terv az volt, hogy elstoppolok Bamig, ahol pedig körbekérdezgetek az – állítólag – ott gyülekező, Pakisztán felé igyekvő járműveknél fuvart remélve.

Hamar eljutottam Kermanig, amely úgymond a kapuja a „hírhedt” Beludzsisztánnak. Ez az Irán délkeleti illetve Pakisztán délnyugati részére kiterjedő sivatagos terület a drogkereskedelem egyik „fellegvára”. Betanított tevék ártatlanul bandukolva szállítják a drogot egyik országból a másikba, miközben a szunnita közösség autonómiát, illetve a drogkereskedelem bűnével börtönben ülő rokonok szabadon bocsátását követeli. Az iráni vezetés nem igazán ura a helyzetnek. A néhány éve elrabolt japán turista esete óta a rendőri erők fokozottan ügyelnek, hogy nehogy újabb emberrablás terelje a nemzetközi figyelmet a belügy ezen sötét sarkára. Egy bami úr elmondása szerint a japán fiatalember elrablója családtagjai szabadon bocsátását követelte. 3 hónapig tartotta fogva áldozatát, majd – mivel célját nem érte el – elengedte. A három hónap alatt marihuánás/ópiumos jókedv uralkodott a házban.

A naplemente Kerman városának külső részén gyalogoltamban ért. Egy órát állhattam az út szélén, amikor egy rendőrautó állt meg előttem. Kedvesen adták értésemre, hogy a stoppolás itt „nem pálya”, majd beültetve az autóba visszavittek a városba (a kormánykereket keskeny, zöld szalag díszítette) és beültettek egy taxiba, amely 4 dollárért elvitt a kb. 2 órányira lévő Bamba.

186–187.nap: Bam csodái/tragédiái
Bam nem csak történelmi emlékeiről híres. 2003 karácsonyán hatalmas földrengés pusztította el a várost 40 ezer halálos áldozatot követelve. Az elbuldózerezett romok a környező sivatagban négyzetkilométereket borítanak be. Az újjáépítés még javában folyik. Látszólag csak a bankok épületei vannak teljesen befejezve.

A közel 2000 éves, a világ egyik legnagyobb homok-erődítménye is megrongálódott/elpusztult a körülötte lévő bazár és családi házak kedves labirintusával együtt. E történelmi helyszín újjáépítésén jelenleg egy német egyetem csoportja dolgozik.

…AA felriadt a rengésre és kirohant a házból. Amint kiért és megtorpanva visszafordult, a szeme láttára dőlt össze a családi ház. Édesanyját kihúzta a romok közül, ám frissházas nővérét egy lehulló vasgerenda halálra sújtotta. A férjnek a karjába került, de megmentette kisbabájukat…

…A katasztrófát követően a teheráni piacot „ellepték” a segélyek. Kinyitva a fővárosban vásárolt zsák rizst a bátyja egy „Bamnak”-cetlit és egy csekket talált benne. A földrengésben otthonukat elvesztőknek szánt sátrak is jó pénzért voltak kaphatók…

Hamar kiderült, hogy az év ezen szakában hiába is várnék gyülekező lakóbuszokra. Maradt hát a busz és a vonat a beludzsisztáni illetve a pakisztáni részt illetően.

Az ott töltött néhány napban bármikor is szándékoztam elhagyni a szállásomat, a rendőrségnek tudnia kellett róla. AA gyakran elkísért, vezetett. Megmutatta az Arg-vár romjait, és belógtunk az ottani munkálatok területére.

Ellátogattunk egy közeli kis faluba, amelynek 100–200 éves datolyapálmái nyújtanak megélhetést az ott lakóknak. Az első ránézésre létminimumon élő helyiek – mint megtudtam – biztos anyagi háttérrel rendelkeznek, gyermekeiket külföldön taníttatják. A több ezer éves kút- és öntözőrendszer fáradhatatlanul itatja a falakkal 10–20-as csoportokra osztott pálmákat. Itt ehettem datolyát életemben először fáról.

A határ közeli Zahedán városából kéthetente jár vonat a pakisztáni Quetta városáig. A következő járat épp az iráni vízumom lejárta előtt egy nappal indult. Megbeszéltük Joeval, hogy Bamban csatlakozok hozzá a Zahedánba tartó buszon. Rendőrök adtak ingyen és kötelező fuvart illetve raktak fel a buszra. Miután megbizonyosodtak, hogy biztonságban elfoglaltam a helyemet Joe mellett, még vetettek egy gyanúsítgatásnak vélhető tekintetet az utasokra, majd utamra engedtek.

Már világosodott, mire Zahedán városába értünk. A nem éppen nagy forgalmú pályaudvar még zárva volt. A nyitásig egy közeli utcai árusnál fagyoskodtunk, forró teát szürcsölgetve. Reggel fél 8-kor jutottunk be a vasútállomásra, ám a vonat sípszóját csak késő délután hallhattuk meg. Kb. félórára rá pedig a szerelvény is feltűnt, s mi elfoglalhattuk a helyünket.

A cikksorozat előző részei: