Nőktől elzárt köztársaság

Írta: Robert Draper
Fényképezte: Travis Dove

Ajíon Órosz, Szent Hegy – így nevezik a félszigetet és a végében magasodó ormot, bár az utóbbit leginkább Áthosz hegyként szokták emlegetni. Mintha szabadulni igyekezne a görög világ törzsökéről ez a földdarab, északkeleten jó messzire, vagy 50 kilométerre nyúlik be az Égei-tengerbe. Keleti ortodox szerzetesek laknak itt csaknem ezer éve; minden hívságot feledve Istent keresik, életük célja, hogy eggyé lehessenek Jézus Krisztussal. Hullámok korbácsolta sziklák, enyhet adó gesztenyefaligetek, mögöttük a hószalagokkal átfont Áthosz 2033 méteres drapériája: eszményi környezet a világtagadó magányhoz.

Húsz kolostorban, tizenkét kis telepen (szkíti), néhány szerzetest befogadó, szentélyt is magukban foglaló házak (kellion) szobácskáiban élnek a barátok. Egymástól külön, jórészt imádsággal töltik idejüket. Csuhájuk jelzi: meghaltak a világ számára. Éjfekete alakjukkal, nagy szakállukkal, végtelen egyszerűségben, örök áhítatban eltöltött életükkel mintha réges-régi, megsötétedett bizánci freskót keltenének életre.

Ortodox közösségük azonban korántsem kikezdhetetlen, s ezt ők maguk is jól tudják. „Még itt, a Szent Hegyen is esendők vagyunk, nap nap után megszenvedjük test és lélek viadalát” – vallotta meg egy öreg szerzetes. Csak férfit engednek maguk közé; nő kezdettől fogva nem léphet a félszigetre. Nem gyűlölség, hanem esendő mivoltuk tette, hogy a szerzetesek kimondták, és azóta is betartják a szabályt. „Ha nők jöhetnének közénk, a legtöbben itthagynák az Áthoszt, visszatérnének a világba, megházasodnának, családot alapítanának” – bizonykodik egy barát.

Aki szerzetes lesz és ide kerül, örökre elszakad szülőanyjától. Új anyára lel helyette: Szűz Máriára. (A legenda szerint Ciprus felé viharba keveredett a tengeren, és az Áthosz hegynél vetődött partra a Szűzanya. Megáldotta a helybéli pogányokat, s azok megvilágosulva keresztényi hitre tértek.) Az Áthosz hegy szerzetesét szoros kötelék fűzi kolostora apátjához vagy cellabéli följebbvalójához, aki szó szerint lelki atyjává lesz az úton: „Segít, hogy rátaláljak Jézus Krisztusra” – magyarázta egyikük. A fiatalok gyötrelmes időket élhetnek át, ha lelki atyjuk visszavonul, netán örökre távozik ebből az árnyékvilágból. Hasonlóképp fájdalmas pillanat a lelki vezető számára, ha valamelyik tanítványa úgy dönt, hogy mégis a világi életet választja. „Tavaly elment az egyik. Meg se kérdezett, mit szólok hozzá. Jobb is, hogy itt hagyott” – panaszolja egy öreg szerzetes.

Első közösségi menedékeiket, monostoraikat a 4. században, az egyiptomi sivatagban alapították a keresztény barátok. Lassan a Közel-Keleten, majd Európában is mind több és több szerzetesi közösség létesült. Az Áthosz környékén a 9. században jelentek meg az első remeték. Az emberiség azóta bejárt útja még több okot ad rá, hogy kivonuljanak a társadalomból, a szerzetesi létnek szenteljék napjaikat. A két világháború után, a kelet-európai szocialista-kommunista időkben közösségük sorvadni kezdett (1971-ben már csak  1145 barátot számlált), az elmúlt évtizedekben viszont valósággal megújhodott. Sorra-rendre érkeznek a fiatalok, a Szent Hegy oldalában ma már csaknem kétezer szerzetes és jelölt él. Sokat javított a közösség helyzetén, hogy Görögország 1981-ben belépett az Európai Unióba, és azóta a félsziget is részesülhet a műemlékek védelmére fordított eu-forrásokból.

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2010. júliusi lapszámában.