Autóstoppal a Föld körül XIV. – videó

Varga Péter és norvég barátja, Kenneth fejébe vette, hogy stoppal beutazza a Földet. „Nem körbejárom, bejárom" – mondja ő. Nézzük a Kepesita expedíció következő napjait!
Varga Péter blogja
Zárkakiállítás valóságos rabokkal, Pakisztántól Indiáig.
190–191.nap: Keleten is lehet hideg
Délelőtt értük el a határt. Addig négyen utaztunk a vonaton. Egy pakisztáni úr, egy civil ruhás, gépfegyveres őr, aki a biztonságunkra ügyelt, és mi ketten. A határ pakisztáni oldalán viszont többen is csatlakoztak hozzánk, látva a buszok telítettségét.
Többek között egy idősebb úr Lahoreból, aki egy személyben egyesítette egy hatdanos taekwando mester, a pakisztáni nemzeti kick-box csapat első edzője, ill. a wu-shu csapat menedzserének minden szakmai tudását és békéjét. Xavier, a fiatal svájci elektromérnök, aki Indiába tartott, hogy ott önkéntesként segítse egy szervezet beruházását. Eredetileg busszal utazott volna, de a 20 dolláros számla, amit egy mellé kötelezően kirendelt őrért kellett volna fizetnie, megváltoztatta döntését. Illetve még több fegyverviselő, kedvesen mosolygó úr.
Kopár dombok és hegyek között haladtunk kb. 20–30 km/órás átlagsebességgel. A sivatag egyhangúságát a nagy ritkán feltűnő „homok-falvacskák” színes öltözetű lakói törték csak meg, gyakran integetve a csak kéthetente feltűnő postavonat utasainak. Sok ilyen faluban hatalmas kémények törnek a magasba, utalva a helyiek fő jövedelemforrására, a téglaégetésre.
Éjszakára igencsak lehűlt a levegő, ám a vonat célbaéréséért felelős úr ellátott minket néhány pokróccal még az út elején. Hálánk felé a hőmérséklet csökkenésével arányosan nőtt.
Lépten-nyomon, országról-országra annyi emberséggel találkozik az utazó, hogy egy idő után már az lesz az otthona felé irányuló gondolatainak egyik fő csapása, hogy miként fogja mindezt továbbadni az épp arra járó vándoroknak, rá- és nemrászorulóknak.
192–194.nap: Quetta – Találkozás a trükkös tolvajjal
Irán, majd a hosszú, sivatagi vonatút után egy új világba csöppentünk. S ez nem csak a kulturális különbségekben mutatkozott meg. Az utóbbi évek bombamerényletei kiölték a turizmust Pakisztánból. Bár nem teljesen, még ha erre csak a turisták biztonságát szolgáló szabályzatok utaltak is. Nem szállhattunk meg akárhol, csak az erre külön engedéllyel rendelkező, őrzött (s így persze drágább) hotelekben. Kora délután vettünk birtokba egy szobát. Szép komótosan, a hosszú vonatúttól fáradtan mindegyikünk lezuhanyozott, így csak 5 óra körül indultunk el, hogy némi ennivalót szerezzünk a városban. A recepciós megállított minket. Informálta a rendőrséget, hogy elhagyjuk a hotelt, majd minket is, hogy csak este 6-ig tartózkodhatunk a hotelen kívül. Megköszöntük, hogy csak most szól, majd rohantunk az utcára.
Mikor az ember közel 30 év után először találkozik a baloldali forgalommal, mindezt egy pakisztáni nagyváros szamár- és lóhúzta szekereivel, cikázó riksákkal és motorosokkal fűszerezett, nagy forgalmú utcáin, ráadásul még siet is… nos ez komoly kihívásnak tűnt. Pénzt is akartunk váltani, ill. kivenni. Végül a hotelben ettünk.
Másnap Xavier vonatra szállt, mi Joeval pedig úgy döntöttünk, hogy még maradunk egy napot. Joe váltott pénzt, majd helyi öltözékre vadászva jártuk az utcákat. Útkereszteződésekben, de még háztetőkön is homokzsákokból emelt őrállásokban gépfegyveres katonák tartják megfigyelés alatt a város nagy részét.
Joe hosszabb ruhapróba és alkudozás után végül egy egész ruhakollekcióval lett gazdagabb. Elvegyülési szándékunknak ezzel teljesen befellegzett. Eddig is meg-megszólítottak minket, ám norvég társam helyi viseletbe bújva még nagyobb feltűnést keltett. Sikere tagadhatatlan volt.
Sajnos a pénzváltó is sikert aratott, még ha nem is tartósat. Mikor Joe fizetni akart a ruhákért, komolyabb összeg hiányzott a pénztárcájából. A ruhaárus úrtól hamar megtudtuk, mi történhetett, sőt még azt is, hogy a pénzváltó feltehetően milyen trükkel élt. Tanácsára visszamentünk a váltóba. Joenak még azt sem kellett mondania, hogy „…különben megyünk a rendőrségre”. Pusztán megmutatta a „kéztrükköt”, mellyel az úr nemrég extra bevételre tett szert, mire azonnal visszakapta a hiányzó összeget. Se tagadás, se bocsánatkérés nem volt. Szótlan „megpróbáltam, rajtakaptál, tessék, itt a pénz”. Valahol korrekt.
Másnap reggel két fegyveres rendőr kísért ki minket a pályaudvarra. Egyikük velünk gyalogolt, a másik pedig kissé lemaradva, motoron követett minket. Megvárták, amíg elfoglaljuk helyeinket a tömött vonaton, majd átadták a stafétabotot a szerelvény fegyveres őreinek.
Újabb, kb. 27 órás vonatútnak néztünk elébe. A legtöbben már indulás előtt pokrócaikba bújtak, és különböző pózokban álomba merültek. A padlót csak néhol lehetett látni a sok csomagtól, a forgalom mégis nagy volt.
Joeval felváltva aludtunk, olvastunk. Nem messze tőlünk egy szakácsként dolgozó, kedves úr utazott. Hatalmas adag étellel készült az útra, amelyből minket is megkínált.
Leginkább éjjel, azaz sötétben utaztunk, de egy-két állomásnál, azért el-elcsíphettünk néhány „életképet”. Mozdonycserénél a kábeleket szigszalaggal összekapcsoló vasutasét, saját vonata után szaladó kalauzét, szélesebb, „lakott” alagutakét, a vágányok mellett poggyásznak szánt tűzifák halmaiét, a nyomorban felnövő, önfeledten sárkányt eregető/krikettező gyerekekét, vagy épp a birka- és kecskenyájak között fel-feltűnő, bamba tevéjét…
195–199.nap: Botcsinálta ellenőrként
Elérve Lahore városát még hosszan zötykölődtünk a pályaudvarig. Mindkét oldalon szemét kíséri a sínpárt az abból, ill. az azon élők toldott-foldott sátraival. Őr ment végig a kocsikon, és ahol csak ez megoldható volt, lehúzta az ablakok redőnyeit. Mikor egy kő csapódott egy hozzánk közeli redőnybe, világossá vált, miért.
A világon egyre komolyabb erőfeszítéseket tesznek a felhalmozódó hulladék problémájának megoldására. Vajon ezen projektek a szemétből élő milliók sorsának rendezésével is foglalkoznak? Nem messze a vasútállomástól találtunk egy olcsó hotelt. Térkép nélkül vágtunk neki a városnak. Vasárnap lévén krikettezők lepték el a parkokat, a mellékutcákat, de még néhány forgalmasabb út egy-egy sávját is. Szóba elegyedtünk egy sráccal. A bazár felöl, érdeklődtünk, ám hamar a „talibán-kérdésre” terelődött a szó. Mint kiderült, sokan nem a táliboknak tulajdonítják a belpolitikában kialakult helyzetet, hanem Indiának (később Delhiben is hallottam, hogy az indiai vezetés támogatja a talibán akciókat, tovább mélyítve ezzel a Pakisztán leválása óta a két ország közti feszült helyzetet).
Egy szekerektől, riksáktól, autóktól és motoroktól forgalmas úton átkelve a városfal egyik főkapuján belépve értük el a bazár területét. Épp egy kis elhagyatottabb, sötét mellékutcácskában bandukoltunk, amikor egy fiatalabb férfi megszólított minket egy kis kapualjból, és beinvitált.
A szűk és fénytelen csigalépcsőn felfelé menet azon járt az agyam, hogy a környezet némi gyanúra ad okot, s vajon elfogadtam volna-e a meghívást, ha egyedül vagyok… Egy világos, kb. 25 négyzetméteres szobába léptünk be. Három hosszúkás, keretre feszített vászonanyag körül néhány férfi térdelt. Különböző hosszúságú, ezüstszínű csövecskékkel megerősítve a vászonra rajzolt betűket, dombormű-hatású reklámtáblák születtek ezen a helyen. Megosztották velünk az ebédjüket. Mint elmondták, egyiküknek sincs iskolai végzettsége, ebbe a munkába gyakorlat közben tanultak bele. Kezünkbe adtak egy tűt és a cérna végét, hogy fűzzük át rajta. Az esélytelenek nyugalmával küzdöttem jó néhány percig – hiába. Végül a velem szemben ülő férfi kedvesen kivette a kezemből a minitűt és a Tarzan lengőindájához mérhető vastagságú cérnát, majd egy egyszerű mozdulattal egyesítette őket.
Már visszafele tartottunk a hotelhez, amikor idősebb emberek kisebb csoportja megkért minket, hogy készítsünk egy fotót róluk. Amint megszületett a kép, egy srác szólított meg, s hívott meg minket családja otthonába. Díszes nappaliba vezettek, és egy kanapén hellyel kínáltak minket. A család számos tagja megtisztelt minket jelenlétével, s a kis dohányzóasztalt hamarosan ellepték a csábítóbbnál csábítóbb sütemények. Két hatalmas bögre teát és a tálcán egy kis tányéron cukrot is kaptunk. Nagy adaggal ízesítettem bögrém tartalmát, de meginni már sajnos nem sikerült. A tagadhatatlanul cukorra emlékeztető kristálydarabok… ízben nagyon is megegyeztek a sóéval. Mint kiderült, sokan tényleg sósan isszák a zöld teát, ám a mennyiséget így is eltúloztam. Nagyon.
Néha-néha félreértésekkel, de azért sikerrel kommunikáltunk a család egy-egy tagjával angolul. A srác végül azt mondta, hogy a nagybácsija látni akar minket, illetve jelezte, hogy szívesen megmutatná nekünk a város egyik ékét is. Bár már esteledett, örömmel éltünk az alkalommal.
Autóval mentünk a rendőrségre, ahol a nagybácsi dolgozott, mint kiderült, igen magas posztban. Épp áramszünet volt, így egy zseblámpával üdvözölt minket. A cellákhoz vezetett minket. A fűtetlen, s akkor épp sötét cellákban pokrócokba bújva a hideg kövön feküdtek a rabok, némelyikük hunyorítva nézett fel a zseblámpa fényére. Mintha valami kiállításon lettünk volna, közölték, hogy nyugodtan készítsünk fotókat.
Egy nagyobb terembe mentünk át. A nagybácsi leült egy óriási íróasztal mögé. Ezen kívül csak néhány szék volt a helységben. Hamarosan néhány férfi jelent meg. Két fogoly, rokonok és két őr. Egy rövid tárgyalás zajlott le az orrunk előtt a majdnem teljesen sötét teremben. A végkifejlet nem volt egyértelmű. Mindenesetre amikor visszajött az áram, mi elhagytuk a helységet és újra autóba ültünk. A nagybácsi is megjelent és három fegyveres kollégájával egyetemben egy rendőri terepjáróba szálltak be – ilyen kísérettel hajtottunk Lahore egyik legöregebb és legnevezetesebb étterméhez. No nem enni. Szűk lépcsőkön jutottunk fel az étterem legfelső szintjére, az épület tetején lévő, nyitott teraszra. Az éjszakai fényben úszó város, egy hatalmas mecset, a városfal, az épület mögötti, nyitott konyha, ahonnan kötéllel húzzák fel az ételt… – nehéz volt betelni a látvánnyal.
Másnap egy iskolát akartak nekünk mindenáron megmutatni. Nem egészen értettük, amíg ki nem derült, hogy ez a Montessori iskola a család tulajdona. A srác büszkén mutatta a fűtetlen osztálytermeket. Szinte minden osztályba bevitt minket. Ilyenkor az egyenruhás gyerekek felálltak, fennhangon köszöntek. Nem csak a tanárok, de mi is kényelmetlenül éreztük magunkat. Valamit várt tőlünk a srác, de nem volt világos, hogy mit. Bementünk az igazgatónőhöz, ahol teával kínáltak bennünket. Akkor jutott csak el a tudatunkig, hogy ellenőr-szerepben akar feltüntetni minket. Nem csak a diákok, de a tanárok előtt is. Az igazgatónőnél, miután a hölgy kiselőadást tartott nekünk az iskola működéséről „vezetőnk” még arra is utalt, hogy egy év múlva újból jövünk majd.
Na ezt nem. Mikor felőlünk érdeklődött az igazgatónő, boldogan mondtuk: Joe zenész, iskolába jár, én pedig ácsmunkákból, ill. szánhúzó kutyák edzésével keresem meg a betevőmet.
Láthatóan elbizonytalanodott a hölgy, a srác pedig némileg elszontyolodott. De nem adta fel. Bár még zajlottak az órák, minden tanárt lehívtak az előcsarnokba egy közös fotó erejéig. Gyorsan kattintgattunk, majd megköszönve fáradalmaikat elbúcsúztunk. A srác szabadkozott, hogy sajnos várja az iskola, így már nem kalauzolhat tovább bennünket. Mi pedig – bár az előző napi kaland hálára kötelezett bennünket – nem bántuk.
Másnap elbuszoztunk az indiai határig, s még pont időben értünk oda, hogy láthassuk a híres záróünnepséget…
A cikksorozat előző részei: