Két oldalról építették a gettót

A zsidók és keresztények ellentétének legősibb forrása a vallás: Jézus személye, megváltó, illetve isteni volta. Az egymás ellenében való önmeghatározást erősítette az a tény is, hogy a két vallás gyökere az Ószövetség révén lényegében közös. Bár a ma antiszemitizmusként ismert fogalom az újkorig nem létezett, Európa keresztény országaiban a zsidóság – időben és térben változó intenzitású – hátrányos megkülönböztetésnek volt kitéve a történelem folyamán. Ez azonban nem a népnek, hanem a vallásnak szólt, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy az iszlám közösségek is hasonló korlátok közt éltek.

Nem volt ez másképp a Magyar Királyságban sem, ahol már a honfoglalás előtt is éltek zsidó vallású népek. A kereszténységet védő törvények szabta korlátok – többek között: házassági tilalom keresztényekkel, eltiltásuk bizonyos mesterségektől, kitiltásuk bizonyos településekről – ellenére azonban a magyarországi zsidók viszonylagos nyugalomban éltek a magyarokkal, a magyarok mellett.

A Kárpát-medencében nem voltak tömegesen pogromok, mint Európa számos országában, sőt az évszázadok folyamán számtalan zsidó család, közösség talált otthont és több-kevesebb nyugalmat a magyar királyok és fejedelmek uralma alatt. Nem véletlen a bizonytalannak tűnő megfogalmazás, mert például Mária Terézia több zsidóellenes intézkedést foganatosított, míg fia, II. József számukra pozitív rendeleteket alkotott. Magyarországon az alábbi zsidóellenes pogromok ismertek: 1494 Nagyszombat, 1529 Bazin, 1536 Nagyszombat, végül 1882–83 Tiszaeszlár.

A magyar lakosság zsidókhoz való hozzáállását is elsősorban a vallás határozta meg. A hétköznapi életben nem segítették a közeledést az eltérő szokások: a szombati munka tiltása, a disznóhús elutasítása idegen volt a nem zsidók szemében. Nemcsak az állam törvényei, a zsidó vallás is tiltotta a kereszténnyel (más vallásúval) kötendő házasságot, és hallani sem akartak hagyományaik feladásáról. „Célunk az állandó kiállítással nem a történelmi együttélés bemutatása, de látni kell, hogy a gettók falait két oldalról építették, méghozzá évszázadokon keresztül – fogalmazott Molnár Judit történész, a Holokauszt Emlékközpont főtanácsadója.

A középkori állapotokból a francia forradalom eszméinek terjedése jelentett elmozdulást. A 19. századi magyar értelmiség a „szabadság, egyenlőség, testvériség” nevében a vallást magánügynek tekintette, és a zsidók egyenjogúsítását kezdte el követelni. Az 1848–49-es szabadságharc alatt erről született is törvény, ám a „gyors bukás” miatt gyakorlati haszna nem lehetett. 1867-ben, a kiegyezéssel született meg a magyar zsidóság polgári és politikai emancipációja, megszűnt többek között a szakmák és hivatások, majd a lakhely és a házasságkötés korlátozása. A vallási egyenjogúság 1895-ben valósult meg: az addigi elismert státuszból a zsidó bevett vallássá vált Magyarországon.

Az új antiszemitizmus

Istóczy Győző (Forrás: Wikipedia)

Ezzel együtt azonban megjelent egy újfajta antiszemitizmus, ami már nemcsak vallási, hanem politikai alapon is támadta a zsidókat. Indokaik között szerepelt, hogy „túl sokan vannak”, „túl sok köztük az értelmiségi” és „túlzottan nagy hatalom összpontosul a kezükben”. Mindezekért korlátozni akarták a bevándorlásukat, sőt sokszor még kitelepítésük is felvetődött. Molnár Judit megjegyzi, hogy számottevő zsidó bevándorlás Magyarországra ebben az időben nem volt, a lakhelykorlátozás eltörlésével viszont erős belső migráció kezdődött a század közepétől a külső területekről a városok felé. Ezért érezhették úgy egyesek, hogy környezetükben megnőtt a zsidó lakosok száma.

E hangok az országgyűlésben is hallatszottak, a gondolat egyik legvérmesebb képviselője Istóczy Győző volt, aki a tiszaeszlári per hatására megalakította az Országos Antiszemita Pártot, amely az 1884-es választásokon 17 képviselőt delegálhatott a parlamentbe. Az ő nevéhez fűződik a hírhedt „Palesztina-beszéd”, amelyben a magyar zsidóság Palesztinába telepítését szorgalmazta.

Párbaj antiszemitizmusért Istóczy képviselősége során számos javaslatot nyújtott be a zsidók egyenjogúsításának teljes vagy részleges visszavonására. Több pert is indítottak ellene, 1882 júniusában pedig összeverekedett, majd párbajt vívott Wahrmann Mór szabadelvű párti képviselővel, a pesti izraelita hitközség akkori vezetőjével. Még a századforduló előtt felhagyott az aktív politizálással, de nyílt és erős antiszemitizmusa miatt egyes körök szellemi elődjükként tartották számon, példaképként tekintettek rá.

A zsidó, mint bűnbak
Összegezve tehát, a kiegyezéstől az első világháborúig a hivatalos magyar politika befogadó volt a zsidósággal szemben. Az antiszemitizmus azonban létezett a társadalomban, és mint láttuk, az országgyűlésben is. Az 1920-as években a hivatalos politikai szintre emelkedő antiszemitizmus tehát társadalmi gyökerekkel rendelkezett. Hátterét leginkább a vesztes háborúra, az azt követő zűrzavarra, a proletárdiktatúrára és Trianonra adott válaszokban kell keresni. A feldolgozhatatlan trauma bűnbakért kiáltott, amit hamar meg is találtak a zsidóságban.

Elszabotálták a katonaságot, hadi szállításaikkal óriási hasznot húztak a véráldozatból – szóltak a vádak. A háború utáni liberális-demokrata, majd kommunista elit zsidó származású volt, tétovaságukon, magyarellenességükön, sőt egyenesen hazaárulásukon veszett el a Szent Istváni Birodalom – vélték sokan, és a politika csak ráerősített. A fentiekben vannak részigazságok – volt, aki tényleg meggazdagodott a háborúban, a forradalmaknak valóban voltak zsidó vezetői, még ha magukat nem is tekintették annak –, aminek tisztázása viszont nem ennek a cikknek a célja.

A lényeg, hogy a probléma a mindennapokban is érezhető volt. Elég csak egy példa: tízezrével tértek haza a frontról a katonák, akik évekig tartó harc után nyugalmat, munkát akartak, tanulni vágytak – sokuk épp főiskolai, egyetemi éveit töltötte a fronton – emeli ki a történész.

Munka nem volt, egyetemre nem vettek fel mindenkit, sőt, a veteránok készek lettek volna fegyverrel helyet szorítani maguknak a felsőoktatásban. A problémákért a zsidóságot tették felelőssé, akik „kiszorítják” a keresztényeket egyes hivatásokból, „magyarellenes gondolkodásmódjuk és cselekedeteik” pedig az egész nemzetre károsak. Erre született meg a numerus clausus (zárt szám) néven ismert törvény, amely alapján a magyarországi „nemzetiségek és népfajok” tagjai csak a társadalomban kimutatható számarányuk alapján vehettek részt a felsőoktatásban.

Másodrendű állampolgárok
A hangsúly a numerus clausus törvény vitája során többek között azon volt, hogy az állam a keresztény hitre tért zsidókat sem ismeri el keresztény magyarnak, hanem zsidónak tekinti. Hivatalosan, a végrehajtási utasítás szerint a törvény az izraelita vallásúakra vonatkozott, valójában ettől néhol eltértek a „népfaj” irányába. Ezzel megszűnt a zsidóság több évtizedes jogegyenlősége Magyarországon.

A zalaegerszegi gettó bejárata
1944-ben (Forrás: MTI)

Bár a törvényből a Népszövetség nyomására 1928-ban kivették a „népfajok” meghatározást, de a gyakorlatban sok egyetem – főleg Budapesten – továbbra is fenntartotta a zsidókkal szembeni korlátozást. Fontos azonban megjegyezni, hogy a kor Európájában, sőt az Egyesült Államokban is erős volt az antiszemitizmus, és egyre másra születtek a numerus clausushoz hasonló, zsidóságot korlátozó törvények.

Ha eltekintünk több, Horthyt hatalomra segítő katona és politikus személyes antiszemitizmusától, akkor is az látszik, hogy a zsidóság „bűnbak szerepe” a politikának sem volt ellenére. A Trianont elfogadó, de azonnal revíziós igénnyel fellépő rendszer önigazolásra használta a zsidó kártyát: a közbeszédben a zsidó rövidesen egyet jelentett a bankárral, a szovjettel, a hazaárulással. Mindez eljutott a társadalom legalsóbb szintjeire is.

Az 1930-as években „őskeresztény” üzletek nyíltak, plakátok hirdették, hogy „Ne vásárolj zsidótól”, korlátozás nélkül terjedhettek a szélsőjobboldali falragaszok és szórólapok. Mindez nem maradhatott hatás nélkül a mindennapi életben sem. Az 1939-es, úgynevezett második zsidótörvény „a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” rendelkezett. Zsidónak minősült, aki önmaga, legalább egy szülője vagy legalább két nagyszülője az izraelita felekezet tagja volt a törvény hatálybalépésekor vagy azelőtt.

A törvény 6 százalékban maximalizálta a zsidók arányát a szellemi foglalkozásokban, valamint megtiltotta alkalmazásukat az állami szerveknél és középiskolákban. Az engedélyeztetés alá eső ipari és kereskedelmi ágazatokban megtűrték a zsidókat, de figyelembe vették arányukat az adott helységben. Így a gyakorlat az volt, hogy 6 százalék fölött újabb engedélyt már nem adtak ki, illetve nem hosszabbították meg a régit.

Később a keresztények számára lehetővé tették a zsidóktól a fentiek alapján „elvett” boltjának, vállalkozásának átvételét, ezzel gyakorlatilag az állam tette érdekeltté a többségi társadalmat a zsidóság mind nagyobb mértékű jogfosztásában. A második zsidótörvénytől, 1939-től érkeztek igénylések zsidó földek iránt, majd 1942-től, a negyedik zsidótörvénytől fölerősödött, tömegessé vált a zsidó birtokok, később 1944-ben, a német megszállás után lakások, de akár bútorok vagy egyéb ingóságok birtokbavétele iránti kérelmek.

A közöny a legveszélyesebb
Mindezzel évek hosszú sora alatt a magyar társadalomban ellenszenv és közöny alakult ki zsidó honfitársaik sorsát illetően, sőt sokan érdekeltté váltak a gettósításban, fizikai eltávolításukban is. Nem mondhatjuk azt, hogy a keresztény magyarok zsidó honfitársaik halálát akarták volna, de azt sem mondhatjuk ki biztosan, hogy senki nem tudta, hova indulnak azok a bizonyos vonatok 1944. május 15-étől.

A gettósításhoz és 437 ezer ember rekordidő alatt lebonyolított deportálásához mintegy 200 ezer magyar – csendőr, rendőr, hivatalnok – tevékeny hozzájárulása kellett, és a lakosság tökéletes közönye, sőt a kiutalásokra gondolva „érdekeltsége” is. Szomorú tényként kell megjegyezni, hogy igen kevesen próbálták segíteni az üldözötteket.

Kép a budapesti gettóból 1944-ből (Forrás: MTI)

Molnár Judit szerint megkerülhetetlen Horthy személyes felelőssége is, aki egyébként sok más európai országgal ellentétben évekig védelmet nyújtott – igaz, a zsidótörvényekkel másodrendű állampolgárrá minősítve őket – a hazánkban élő vagy ide menekült zsidóknak. Azzal azonban, hogy a német megszállást követően – 1944. március 19. – a helyén maradt, a deportálásokért is felelős, mert döntésével a lakosság, a közigazgatás, a közbiztonsági szervek és a katonaság szemében a törvényes folytonosság látszatát keltette.

„Igaz, hogy hazánkban a háború alatt nem voltak pogromok, a lakosság közönye azonban sokkal ijesztőbb a gyűlöletnél. Utóbbit lehet kezelni, türelemmel és oktatással, a közönyre azonban nincs orvosság” – zárta gondolatait a történész.

Forrás: fn.hu

Kapcsolódó cikkek: