Álmok óriása Sanghaj

Írta: Brook Larmer
Fényképezte: Fritz Hoffmann

Egykor bunkernek használták Sanghajban, ma mintha külön univerzum lenne a föld alatt. Odafönt, a napsütötte járdán vándormunkások ücsörögnek, nyelik a rizst meg a tofut. Kikeményített fehér ingben pompázó hivatalnokok kerülgetik őket; munkába igyekeznek, rá se hederítenek a külföldi wc-ülőkéket kínáló kirakatra. Mögöttük fiatal lány tűnik el a kapualj torkában; lesiet a lépcsőn, és eltűnik a 0093-as mélyén.

Sammy, polgári nevén Sheng Jiahui, 22 esztendős. Belöki a bombabiztos dupla vasajtót, végigszalad a gyéren világított folyosón. Alig oldja a 0093-as félhomályát a természetellenes, zöldes derengés, ma is érezni a bunkerrendszerben a háború pállott leheletét. A kommunisták forradalma már a vég kezdete volt, sokáig nem talált magára, és azóta is keresi magát Kelet Párizsa.

Ajtó csikordul, fültépő hang, elektromos gitár szólója szaggatja szét a csöndet. Sammy és három másik sanghaji lány punkzenekara, a Black Luna próbál odabent, a szűkös odúban. A falon plakát, rajta a legenda, Jimi Hendrix. Paradoxon a javából: Sanghaj rettegő népének egykori búvóhelyén ma világhírnévre törő zenészpalánták verődnek össze. Száznál is több rockbanda bontogatta már szárnyait a 0093-as bugyrai mélyén (az utcanévből és a házszámból tevődött össze a bunker közkeletű neve). Nekik is köszönhető, hogy éledezik a város egykori kultúrája, újra elmosódni látszik a határ Kelet és Nyugat között.

Sammy ledobja a pulóverét, odaszökken a többiek közé. A zenekar belecsap a húrokba. Veszettül nyomják – a húszéves Orange a dobot püföli, Juice, a 23 éves gitáros vadul tépi a húrokat, Sammy önfeledten énekel, miközben a frufruja szinte önálló életre kel. Édesanyja még a régi iskolából való, a sanghaji opera énekesnője; ő azonban már új műfajban éli ki zenei adottságait. „Madárfiókák vagyunk, merészet álmodunk. Az egész világ hallhatja a hangunk!” – hirdeti a dal.

Minden városnak megvan a saját ritmusa, szívverése. Légkalapácsok, cölöpverő gépek, földgyaluk, daruk, szüntelen háttérrobaj – a világ egyik leggyorsabban fejlődő megapolisa. A felvonulási területek, gombamód szaporodó felhőkarcolók között hamar eltéved az ember. Szédítő tempójú az átalakulás, nem véletlenül lett Sanghaj a májustól októberig tartó Expo, a 2010-es világkiállítás házigazdája. Kína egyetlen igazi világvárosában mégsem a munkagépek, hanem a külföldi hatásokra éhező, és patinás múltját is visszaszerezni igyekvő kultúra diktálja a fejlődés ütemét. Sanghaj tősgyökeres népe már-már külön törzset alkot: nyelvében, szokásaiban, építészetében és konyhaművészetében is különbözik Kína többi lakójától. A hajpaj, vagyis a sanghaji stílus a messzi múltban gyökerezik – még abból az időből ered, amikor a honi vándormunkások mellett külföldi kalmárok is sokszor megfordultak errefelé, amikor állandóan érintkezett, s lassan összegyógyult itt keleti és nyugati világ. A színész Zhou Libo szerint: „Sanghaj a Nyugat felfogásában a titokzatos Kínához, a többi kínai szemében viszont inkább a külvilághoz tartozik.”

Itteni viszonylatban, például a hajdani császári rezidenciához, Pekinghez képest, fiatalnak és újgazdagnak számít Sanghaj. Másfél évszázada még szerény halászkikötő volt, bár születésétől fogva sejteni lehetett, hogy egyszer nagyváros lesz belőle. A britek által kikényszerített nankingi szerződés megnyitotta az utat az európai kereskedők előtt. Nem is Kína, hanem a külföldi hatalmak erejét jelképezte a folyóparton emelt tömör épületsor, a Bund. Brit bankárok, orosz táncosnők, amerikai hittérítők, francia világfik, zsidó zámkivetettek, turbános szikh testőrök – tarkabarka sereglet tódult ide a földkerekség minden tájáról.

Az 1930-as évekre Sanghaj a világ tíz legnagyobb városa közé emelkedett. Könnyű pénzkereset és laza erkölcsök: e kettőről lett nevezetes a maga nemében páratlan, soknemzetiségű metropolis. A britek, franciák és amerikaiak koncessziós negyedekre osztották a várost, tágas villákat építettek az árnyas utcákban. Az üzletek a legújabb divat- és luxuscikkeket kínálták, a városközpontban lóversenypálya épült. Éjszaka is pezsgett az élet az ezernyi lokálban, előkelő klubban, ópiumbarlangban, nyilvánosházban. (Mesélik, hogy egy időben több volt itt az örömlány, mint a világ bármely másik nagyvárosában.) Milliószám özönlöttek a kétkezi munkások az ország többi részéből, nekik köszönhette a város, hogy olyan szédítő iramban gyarapodott. Sokan menekültként jöttek, miután vidéken véres harcok törtek ki; első hullámuk az 1800-as évek közepén, a Tajping-felkelés kirobbanása után érte el a várost. A betelepülők kereskedőként, ügynökként, kuliként, bűnözőként igyekeztek boldogulni. A birodalom legnagyobb részén továbbra is paraszti sorban tengődött a lakosság, Sanghajban viszont szép lassan kiforrta magát Kína első modern városi közössége.

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2010. augusztusi lapszámában.