Autóstoppal a Föld körül XV.

Varga Péter blogja

India, India, de csodás…

199–200. nap: és felszáll a falu…
Még épp időben értük el a határt. Mi voltunk az utolsók, akik aznap Pakisztánból Indiába léptek, így a híres határzáró ceremóniát már onnan nézhettük meg. A lelátó megtelt „Hindusztán”-t skandáló, üvöltő emberekkel. A pakisztáni oldal (legalábbis aznap) igen gyengén adta elő, talán ha kétszázan lehettek.

A ceremónia korlátok között tartott vetélkedésnek tűnt a két oldal között, a kellő tisztelet megadásával. A katonák magasan a levegőbe rúgva, hatalmas léptekkel meneteltek (rohantak) a másik oldal felé, s az olykor-olykor kinyíló kapuban szinte egymást érve, nagyot dobbantva fordultak vissza. Míg egy tiszt énekkel, kiáltásokkal lelkesítette a hallgatóságot, a pár méterenként álló őrök azon igyekeztek, hogy e lelkesedés ne nőjön túl a lelátón. Sikerrel.

Pár percre szóba elegyedtünk egy lánnyal, aki hónapokig tanult Pakisztánban, s most néhány hétig Indiában készült utazgatni. Ő említette az amritsari Golden Temple-t, ahol forró zuhany és szállás is várja az arra járót.

Ránk sötétedett, mire annyira elhagytuk a határt, hogy stoppolni kezdhettünk. Egy apró falunál álltunk. Se közvilágítás, se forgalom, ráadásul Indiában az európai ill. amerikai értelemben vett autóstop nem éppen elterjedt utazási forma, nagyon kevesen ismerik. Joenak már nem sok napja maradt Norvégiába való visszatéréséig. Elbúcsúztunk, s ő felpattant az Amritsarba tartó buszra.

Én se láttam sok értelmét a további próbálkozásnak, így bebandukoltam a falucskába, hogy sátorhely után érdeklődjek. Megálltam egy kis szikh templomnál. A külső felületen láthatóan munkálatok folytak, színes, frissen festett részeket lehetett látni. Kisebb csoport gyűlt össze a kis téren, érdeklődve, némelyek gyanújukat keményebb arcvonások mögé rejtve tekintgettek felém. Igyekeztem elmutogatni, hogy van egy sátram, s azt szeretném valahol felállítani -megengedik-e? Válaszul az egyik úr megjelent egy lábas fakeretre kifeszített sűrű hálóval, s azt beállították nekem a templomocskába.

Feltűnt egy srác, aki beszélt kicsit angolul, s átvette az irányítást. Mondta, hogy kövessem, náluk fogok aludni. Mikor vissza akartam szolgáltatni az ágyat, elállták az utamat, sőt karon fogva húztak tovább jelezve, hogy ez szóba se jöhet, majd ők elrendezik.

Először egy barátjához mentünk, ahol finom vacsorával kínáltak, majd átgyalogoltunk őhozzá. Az idősebbek lelkes kondisok voltak, focis és más sportteljesítményeikről meséltek a szikh guruk képeivel díszített szobácskában. Az Apát is megismerhettem, aki – többek között – az orvosi feladatokat is ellátja a faluban és környékén.

Mint kiderült, kisebb fesztivál volt aznap a szomszéd udvarban. Sátortető alatt játszott egy kis együttes, a hallgatók L-alakban, derékig pokrócokba bugyolálva ültek két oldalt. Forró teát szürcsölgetve figyeltük a leheleteik ködébe vesző zenészeket, hallgattuk ritmusos játékukat, szenvedélyes éneküket.

Másnap kora reggel forró teával ébresztettek mindannyiunkat. Felélénkülve a srácok azt ajánlották, hogy tegyünk egy sétát. Kigyalogoltunk a faluból, át az út másik oldalán a termőföldekre. Egyikük nevetve leszaladt az útról, be a föld közepére, letolta a nadrágját, hogy leguggolva elvégezze a dolgát. A többiek röhögtek, kérdezték, hogy nálunk vannak-e szabadtéri vécék. Mondtam, hogy még nem találkoztam ezzel a fajta megoldással Magyarországon, de ettől az még nem kizárt. Sorban maradoztak le a srácok és szóródtak szét a földeken. Bár felkészítettem magam erre az új élményre, a testem ezt egyelőre nem támogatta. Maradtam hát az úton egyedül, nem tudva, merre nézzek. Visszaérve a házhoz, azonnal a mellékhelység felé irányítottak. Azt hiszem, némileg tanácstalanok lettek, mikor azt sem vettem igénybe (lévén az ember nem mindig maga dönti el, mikor…).

A reggeli „sétát” követően még nem jött el a reggeli ideje. A falu „felszálláshoz” készülődött. A fiatalok (de néhány idősebb is) felkapaszkodtak a lapos tetőkre, színes sárkányok emelkedtek a magasba, s megkezdődött a harc. Bemutatva tudományomat, a sárkányom a frontvonalat messze elkerülve inkább a szüret mellett döntött, és egy fán landolt. Mikor valaki győzedelmeskedett, azaz ügyesen manőverezve sárkányával elvágta egy másik sárkány madzagját, a győztes háztetőn éljenzés tört ki. De a veszteseknél sem lankadt a lelkesedés. Egy fintort követően hamar előkerült és támadásba lendült az újabb égi katona.

Ezalatt az anyuka és lánya reggelit készített az udvar kis kemencéjén. A konyhai teendők láthatóan szinte az egész napjukat lefoglalták. A srácok csak egy-két falatot ettek, majd szép sorjában elszállingóztak az udvaron rögtönzött „reggeliző ágyról”. Már összepakolva búcsúzni akartam, de hiába kerestem őket. Ekkor derült ki, hogy a fiatal lány – aki édesanyja körül sürgött-forgott, és addig csak egy-egy kedves mosollyal jelezte jelenlétét – is beszél angolul. Tőle tudtam meg, merre találom a fiúkat. Megköszönve vendéglátásukat köszöntem el az Anyától és lányától, majd kigyalogoltam a földekre, ahol a fiúk apjuk vezetésével épp füvet sarlóztak a teheneknek. Tőlük is nagy hálával vettem búcsút.

Hosszan gyalogoltam az út szélén, míg egy úr motorral meg nem állt mellettem. Egy pillanat múlva nem éppen áramvonalas, hatalmas hátizsákommal egyensúlyozva, de már két keréken közeledtem Amritsar felé.

Még Pakisztánban úgy döntöttem, hogy az indiai részen először Delhi felé veszem az irányt, hogy minél gyorsabban bepótolhassam a biztonsági okokból elhalasztott iráni blogokat. De hát elég ok volt ez ahhoz, hogy ne szálljak be a sarlózásba?

200. nap: Még mindig repülünk
Amritsarban szembesültem először azzal, hogy Indiában az általam „városkáknak” hitt pontok is hatalmas, nagy forgalmú települések. Riksák, motorok, szekerek, autók, biciklik, gyalogosok színes és hangos kavalkádja. Az ég sem kevésbé élénk. Sárkányok ezrei harcolnak cikázva a város felett, a vesztesek pedig a fákat, s más elérhetetlen helyeket díszítik. A madzagok másik végén álló földi irányítók nem csak a háztetőket, de még az utcákon a forgalomtól egy-egy pillanatra szabaddá váló négyzetmétereket is elfoglalják.

Többször útjelző táblák, kábelek, fák közé tekeredett madzagokba botlottam. Hosszabb gyaloglással, illetve egy rövidebb riksa-fuvarral értem a Golden Temple-hez. Cipőmet és hátizsákomat leadva, sapkával a fejemen léptem be a belső udvarán tavat rejtő épületegyüttes kapuján. A tó közepén vakítóan ragyogott az arannyal bevont templom keskeny, emberek kígyózó sorától fedett híddal kapcsolódva fehér környezetéhez.

Voltak, akik megmártóztak a szent vízben, voltak, akik csak ücsörögtek a parton, de voltak, akik itt is a reptetésnek éltek, s madzagba kapaszkodva az eget kémlelték.

Már sötét volt, mire elértem a város szélére. Többen megálltak, s próbáltak lebeszélni a stoppolásról, mondván veszélyes, főleg így, sötétben. Már-már elindultam, hogy szállást keressek, amikor megállt egy fiatal srác és elvitt Jalandhar városába. Egy olcsóbb hotelnél rakott ki.

201.nap: Meglopva, de nem cserbenhagyva
Reggel vettem egy indiai, feltöltős sim-kártyát, egy utcai árusnál megreggeliztem, majd egy félórás netes böngészés után riksára ültem. Legalább tízen préselődtünk be a járműbe, itt-ott karok, lábak lógtak ki a fémszerkezet közül. Elérve a kereszteződést, ahonnan stoppolni akartam, kipattantam a járgányból. A farzsebemből fizettem. Megszokott mozdulattal nyúltam ellenőrzésre a nadrágom másik zsebéhez, amely a pénztárcámat rejtette. Legalábbis azelőtt. A második automatikus reakcióm volt a riksa után való rohanás, ám azt egy pillanat múlva már ellepte az utcai kavalkád és elvesztettem szem elől.

A nadrágom oldalzsebének kinyitásához minimum három mozdulat szükséges. Két patent kioldása, a zsebet fedő anyagrész felhajtása, majd az azalatt található zipzár elhúzása. Persze meglehet, hogy nem ellopták, hanem elvesztettem. Ám az eddigi hónapok alatt megszokott automatikus figyelem és az állandó ellenőrzést szolgáló, rendszeres mozdulatok ennek az esélyét minimálisra csökkentették.

Visszatértem a netkávézóhoz. Az ott dolgozó két fiatalember mindenben a segítségemre volt. Az esélytelenek nyugalmával, de azért felkerestük együtt a mobiltelefonos boltot, ill. a kis büfét, ahol aznap reggel ettem. Benjo barátomnak hála, a norvég bankkártyám pillanatok múlva már le volt tiltva. Kenneth is azonnal a segítségemre volt Libanonból, így néhány óra múlva már kb. egy hónapra elegendő készpénz is a rendelkezésemre állt.

Bár nem sok reményt fűztem a dologhoz, felkerestem a helyi rendőrséget. A tér egy sötét zugában bújt meg egy romos, gyéren megvilágított, egyszintes épület. Egy úr (a rendőr) a teraszon ücsörgött. Leíratta velem a történteket, ill. hogy mit tartalmazott a pénztárcám. Átolvasta az írást, majd egy elégedett biccentést követően hanyagul becsúsztatta a papírt a fiókba. Mikor jeleztem, hogy szükségem van egy hivatalos rendőri papírra az esetről, az egyik példányt kivette a fiókból, rányomott egy pecsétet, aláírta, és odaadta. Többet, jobbat, mást nem tudtam kiharcolni.

Aznap éjjelre találtam egy olcsóbb szobát a buszpályaudvar másik oldalán.

Egy internetes Delhi-fórumban olyan hely után érdeklődtem, ahol egy-két hétig nyugodtan dolgozhatnék az elmaradt iráni blogokon. A kanapészörfös Lucky nem olcsó hotelt ajánlott, hanem a lakását, ahol még internet is a rendelkezésemre állt.

A pénztárcás kalandot követően megeresztettem neki egy sms-t, hogy aznap ne várjon, megakadtam Jalandharban. Válaszként megcsörrent a telefonom. Mint kiderült, nemrég hagyta el Jalandhart, ahonnan egy autót vitt fel a fővárosba. Ha hamarabb keresem, elvitt volna.

Mielőtt túlságosan elkezdett volna azon járni az agyam, hogy ha néhány órával hamarabb írtam volna neki, akkor nemhogy már úton lennék Delhibe, egyenesen a szállásomra, de a pénztárcám is meglenne… nos, ezt elkerülendő az olvasásba menekültem.

202.nap: Homo erectus
Ismét a városszéli kereszteződés felé vettem az irányt, ám azt elérve még hosszan gyalogoltam stoppoláshoz alkalmas helyet keresve. Úgy látszott, sosem ér véget az út szélét a nagyobb járművektől elzáró riksák és motorosok sora. Végül felpattantam egy Delhibe tartó buszra, amivel még kilométereket utaztam Jalandhar – autóstoppos értelemben vett – széléig.

Egy idősebb szikh úrral beszélgettem, amikor odajött hozzánk egy középkorú férfi motoron. Épp a stoppolást, mint „aktuális tevékenységemet” próbáltam elmagyarázni beszélgetőpartneremnek. Nem sok sikerrel, hittem én, ám a motoros úr felajánlotta, hogy elvisz egy darabon.

Útközben hátrafordítva a fejét kérdezett valamit. Mondtam, hogy bocsánat, nem beszélem a hindit. Összezárt ujjait a szájához emelte. Mondtam, hogy köszönöm, nem vagyok éhes, és hogy a hátizsákomban is van ennivaló. Megismételte a gesztust. Én is a választ. Harmadszor is a szájához emelte az ujjait, megtoldva egy szóval és egy másik mozdulattal. A szó a homo volt, a kísérő mozdulatot pedig a hátsó felével tette (motor lévén igen közel ültünk egymáshoz). Hiába az elutasító válasz, az ajánlat még párszor megismétlődött, mire elértük a kereszteződést, ahol leszálltam és megköszönve a fuvart újabb stoppos posztot keresve indultam tovább.

A cikksorozat előző részei: