Autóstoppal a Föld körül XVI.

Varga Péter blogja

India letaglóz és magába szippant

202. nap: emberség mindenhol
Megállt egy kisbusz, a két férfi Delhibe igyekezett. Elkövettem azt a hibát, hogy önsajnáltató módon elmeséltem nekik a pénztárcám történetét. Az akadozó kommunikációból annyit helyesen vettem ki, hogy a főváros repteréről taxiztak utasokat Jalandharba, s most hazafelé tartottak. Kétlem, hogy ha magamban tartom a Jalandharban történteket, az kevésbé barátságossá tette volna a viszonyt köztünk, ám így a sajnálat is ott lebegett a levegőben. „Nem vagyok gazdag, de szeretném, ha nálunk töltenéd az éjszakát.” Elsüllyedtem szégyenemben.

A sofőr fiatal feleségével és testvérével élt egy kis tetőtéri lakásban. A kisbusszal való taxizás családi vállalkozásként futott. Egy-egy taxis kör kb. 24 órás vezetést jelentett. Egy rövid éjszaka és egy délelőtt otthon, majd ismét másfél napig távol, hétvégét nem ismerve. Késő este értünk Delhibe. A felesége finom vacsorát készített. Én elpilledve, ő jogosan fáradtan bambulta a tévét, majd eltettük magunkat másnapra.

203. nap: Gondolatban még Iránban voltam
Korán keltünk. Mindketten odakuporodtak az ágyra, amelyben aludtam. Teát szürcsölgettünk, és birit (levélbe csavart dohány) szívtunk. Előkerült egy öreg vízipipa is, nevetve próbáltuk „beletűzni” a biriket. Egy kis tányéron kaptam két tojásnyi gombócot. Édes és tömény, ezerféle alapanyagból összegyúrt golyók voltak, alig bírtam megenni, pedig nagyon ízlett. Majd megkérdezték, hogy reggelizhetünk-e. Ekkor újabb nevetés tört ki, látva a „ de hát nem ez volt a reggeli?!”-arcomat.

Már magasan járt a Nap, amikor riksára pattantam, s átzötyögtem kanapészörfös vendéglátóm lakásához.

Néhány nappal később, amikor már kezemben volt az új bankkártyám, találkozót beszéltem meg a fiatal párral. Biztos voltam benne, hogy ez alkalommal sem fogadnák el a fuvarpénzt tőlem, de -mivel náluk találkoztunk volna – elrejthettem volna a lakásukban. Az, egy korai reggelre megbeszélt látogatást egy átdorbézolt éjszaka lemondatta velem, és másikat már nem tudtam megbeszélni velük. Címüket, telefonszámukat is elvesztettem.

Egy kb. 20 négyzetméteres szobába léptem be. Többen köszöntöttek, hirtelen azt se tudtam, ki a házigazda. Néhányuk egy-egy laptop fölé görnyedt, a többiek pedig beszélgettek, számítógépező társaik netes kalandjait követték nyomon, hangosan kommentálva azokat. Akkor még nem is sejtettem, hogy ez az egyszerűen berendezett szoba hetekre az otthonom lesz.

A falon Bob Marley, mellette Sai Baba (guru) képe. Hangos trance-zene, a levegőben wifi internet-hullámok. Egy zuhany után be is ettem magam az egyik sarokba, és nekiestem az első iráni blognak. Hajnali 3-kor már fel is töltöttem. A szobában még zajlott az élet, amikor magamra húztam a takarót, s lehunytam a szemem. Néhány másodpercig maradtam csak így. Lucky „ébresztett” –megyünk Rishikeshbe! Hamar összepakoltunk néhány cuccot, majd öten bepattantunk egy autóba, s elindultunk a néhány száz kilométerre, a Himalájában, a Gangesz mentén fekvő szent helyre.

Nem ez volt az utolsó utam/utunk a Himalája indiai részébe, s nem is a legmaradandóbb. A későbbiekben – kiemelendő egy-két napot a Luckyval és barátaival töltött heteimből – írok majd erről a szent helyről is.

Visszatérve Delhibe beettem magam a szoba sarkába, és két hétig ki sem mozdultam onnan. A lakótömb alagsorában működő kis konyhából, akár napi háromszor is étkezhettem, olcsón. A srácok hívtak ide is, oda is, de az első 10-12 napban nem éltem a lehetőséggel, gondolatban még Iránban voltam. S ezt ők tiszteletben is tartottak, amiért külön hálás vagyok nekik.

A náluk töltött napok, hetek alatt születtek meg az iráni és pakisztáni blogok, két kisfilm, fotóalbumok. Egy idő után pedig a fővárosi életbe is belevetettem magam. Lucky és Archit lelkesen mutatták meg a nevezetességeket, de a mindennapjaikban is önzetlenül helyet adtak.

És még mindig India…
Lucky ajtaja mindig nyitva állt, s időről-időre a legkülönbözőbb emberek léptek be rajta. A nagy ágy sarkában ücsörögve és dolgozva megfigyelője, majd idővel részese lehettem a városi élet egy szeletkéjének.

Különböző leírások Indiáról a szegénységet, az oktatás hiányát és a korrupciót jelölik meg az ország legnagyobb problémáinak. Ám azt is említik, hogy India a világ egyik leggyorsabban fejlődő országa.

Mindez Delhiben is tetten érhető. A szakadék a létminimum alatt élők és a felsőbb kasztok között áthidalhatatlannak látszik. Illetve nem vagyok benne biztos, hogy akár a legtöbb, hovatartozását vallási, vagy bármely okból sosem megkérdőjelező ember ezt át szeretné hidalni. A felsőbb rétegeknek ez persze nem is állna igazán érdekében, hisz így a dolgozó szegények biztosította fejlődéssel járó előnyök rajtuk „csapódnak le”, ők a haszonélvezői India rohamos fejlődésének. Az oktatás hiánya bizonyos tekintetben erősíti a vallások ősi tradíciókra épülő formájának továbbélését. Így nincs lázadás, nincs kételkedés.

Sokat adnak a gazdagabbak és turisták által látogatott helyek biztonságára. Bevásárlóközpontokban, turistalátványosságoknál biztonsági őrök, fémdetektorok adják azt a látszatot, hogy a vezetés ura a helyzetnek. Ám amikor a paranoia illetve a lelkes változtatni akarás rutinba csap át, akkor díszletté válik. Többször, véletlenül a fényképezőgép-táskámban felejtett késsel jutottam át ilyen ellenőrzőpontokon.

Van rendőri jelenlét a fővárosban, ám a gyorshajtás, az ittas vezetés, s az ezekkel járó balesetek mintha „nem tartoznának a hatáskörükbe”. A korrupció nem titkoltan van jelen. A mindennapok része, a történeteken csak én lepődöm meg.

A különböző drogok is a mindennapok részei, kevésbé titkolva, mint máshol. A gyógyszertárakban beszerezhető folyékony ópiumtól kezdve, a Himalája völgyeinek szívható termésén keresztül a papír-írószer boltok ragasztós, nejlonzacskóból szipuzható termékeiig.

Találkoztam „nagyágyúkkal”, ingatlankirályokkal, politikusokkal közös titkot őrző vállalkozókkal, az indiai divatvilág menő sminkeseivel, nagykövetségen dolgozókkal. Nőkkel, akik a testüket már nem is közvetlenül pénzért, de karrierért adják. Egy férfinek úgy mutattak be, hogy ő az, aki bárhova videózási jogot tud nekem szerezni. Divatbemutató, fogadás egy új, cégek ezreit tömörítő, netes vállalkozás miniszteri „segítséggel” való megalakulásának alkalmából, Delhi egyik leggazdagabb családja fiatalabb férfitagjának esküvőjére egyedüli külföldiként voltam meghívva.Ez a világ persze mindenhol jelen van. Ám ennyire leplezetlenül még nem volt alkalmam megtapasztalni, látni. Mindezen helyeken, találkozókon engem, a zöldfülűt baráti kezek vezettek. Köszönhetően ennek, s más kapcsolatoknak, amikkel volt szerencsém találkozni, láthattam, hogy még a legfelsőbb szinten is vannak önzetlenség, kasztot és anyagi hátteret felülbíráló, baráti gesztusok, erős kötöttségek.

Egy színházi előadásra voltam hivatalos. Ismertem egy ott dolgozó lányt, akit meg is kértem, hogy segítsen, hogy hadd készíthessek néhány felvételt az előadás alatt. Nem állt módjában, én mégis magammal vittem a kamerákat. A biztonságiakon gond nélkül átjutottam, ám a nézőtér alaposan be volt kamerázva. Elszontyolodni nem volt időm. Megjelent a média. Tévék profi kamerásai, fotósok szállták meg a termet. A nyakamba aggattam mindent, amim csak volt, s aminek köze volt fényképezőgéphez, videokamerához, majd az őrök között fontoskodva átlépve a keverőpulthoz mentem, s látványosan elkattintottam néhány fotót az ott sürgölődő színházi munkásokról. Ezek után már – miután sokak szemében médiásnak lettem elkönyvelve – szabadon mozoghattam.

Delhi egyik legnagyobb ingatlanos testvérpárjából a fiatalabbik (érdek)esküvőjére hívtak, akinek a bátyját ismertem. Azért szerelmi házasságról hallani, főleg a nagyvárosokban. Ha falun esik meg, az nemegyszer halállal (családi bosszú) végződik. Ám a leggyakoribbak még mindig a kaszti hovatartozás és a pénz kívánta egybekelések.

Egy szerdai napon volt az eljegyzési parti, másnap pedig az esküvő. Belépve az eljegyzés helyszínére két dolog jutott az eszembe. Ha ők így ünneplik az eljegyzést, akkor milyen lehet az esküvő? Illetve ha egy gazdag indiai így ünnepel, akkor hogy ünnepeltek a királyok?

Meglepő módon maga az eljegyzés a menyasszony nélkül zajlott le. Egyedüli külföldiként sajnos kitüntetett figyelmet kaptam. Amerre csak jártam, mindenki fotót kért/követelt magáról, barátairól, hiába jeleztem, hogy nem a médiától vagyok. S még többen az asztalukhoz hívtak/rángattak, hogy koccintsak velük. Az ivászat a nem-vegetáriánus sátorrészben zajlott. Néhol pisztoly dördült (lelkes maffiózók a levegőbe lövöldöztek nagy vigasságukban). Az este folyamán csak egy baleset történt -egy eltévedt golyó a főszervező családtag lábában állapodott meg.

Az esküvőre még nagyobb területet készítettek fel a család gazdagságát illetve az esemény fontosságát bizonyítandó. A vőlegény díszes lovaskocsin érkezett, dobosok, táncoló vendégek és emberek cipelte lámpasortól övezve. A menyasszony a kapuban várta párját, majd füstölők, kisebb rituálék közepette bevonultak a „trónra”. Onnan fényképezkedni mentek, végül egy boltíves csarnokocska alatt az öregektől vezetve újabb rituálék sorával kötötték egyre szorosabbá a kettejük között aznap létrejövő köteléket.

A Holi ünnepét megelőző egyik napon egy kisebb „elő-Holi” rendezvényen vettem részt. A földbirtokos hatalmas sátrat állított fel egy parkolóban, s néhány zenés előadást követően ételt-italt kínált a vendégeknek.

Maga a Holi ünnepe életem egyik legemlékezetesebb fesztiválja lett. Egy napra eltűnni látszanak a kasztrendszer követelte különbségek, színezett vízzel töltött lufik repkednek, teli vödrök ürülnek, mindenki mindenkire mosolyog, az emberek egymást kenik be a színes porokkal, folyadékokkal. Egy szabadtéri rendezvényre mentünk. A riksában ülve csupaszín motorosok húztak el mellettünk, mosolygó „szivárvány-bőrű” gyalogosok ünnepeltek az utcákon.

Már vagy 200 méterre eltávolodtunk a lakhelyünktől, s már csodálkoztunk, hogy egy lufi se repült felénk. Aztán hirtelen egy kis sikátorból előrohant egy fiú. Én olcsón megúsztam, csak az arcomat, fejemet színezte be. Ám Lucky – hiába hátrált nevetve – felém hajította a mobilját, még épp időben, mielőtt a nagy vödör színes víz telibe kapta.

A Holi napja felnagyított, de remek példája azon jellegzetességeknek, amelyeket látva, megélve az ember beleszeret az indiai kultúrába. Itt nincs olyan, hogy fekete-fehér. A leginkább nők viselte, élénk színű ruhák állandó ékei az utcáknak. A riksák nyitottsága meglepő közelségből engedi megélni a nagyvárosi forgalom, a nyüzsgés, az éles dudaszók világát. Mecsetek, hindu templomok és szent helyek, a legszegényebbek, az „urak”, a kóbor kutyák, az úttest közepén zavartalanul bandukoló tehenek, a szemét és a rengeteg turista mind együtt alkotják India színekben, hitben, arcokban, nélkülözésben és aranyban oly gazdag világát. Letaglóz és magába szippant.

A cikksorozat előző részei: