Autóstoppal a Föld körül XVIII.

Varga Péter blogja

Indiában V.I.P. is lettem

Ha már Delhiben voltam, gondoltam, megszerzem a kínai vízumot. Egy lázzal, étvágytalansággal és súlyvesztéssel járó (gyomorfertőzés) hetet még egy követett, amelynek központi helyszíne a kínai vízumiroda volt. Találkoztam Alexszel is, aki egy hetekig tartó, egészségileg igen instabil időszakot egy kutyaharapással koronázott meg, így veszettség elleni oltások sorozatára kényszerült. Vízumának közeledő lejárata nem tette lehetővé, hogy velem tartson India északi részébe, de megbeszéltük, hogy Nepálban találkozunk, s együtt megyünk majd Tibetbe.

Indiai tartózkodásom alatt harmadszorra mentem fel az északi Rishikeshbe, amely az egyik legnagyobb indiai meditációs- és jógaközponttá nőtte ki magát. Januárban, a holtszezonban jártam ott először. Másodszorra februárban, a 3 hónapos Kumbh Mela egyik fontosabb napjára mentünk fel a Gangeszhez. Akkor a tömeges zarándoklat megkétszerezte a busz menetidejét, lemaradtunk a főbb eseményekről.

Első benyomásom az volt, hogy évezredek tudományát raftingolással keverve egy hatalmas kiárusításról van itt szó spirituális ködbe burkolva. A véleményem azóta részben változott.

Számos ashram kínál meditációs- illetve jógakurzusokat, s ezek többnyire ingyenesek. Ám ezek köré hatalmas szolgáltatóipar épült ki. Hotelek, csecsebecsések, taxisok, jövendőmondók, spirituális tanácsadók, raftingolást és hegyi túrákat kínáló turista irodák. Megszámlálhatatlan turista és indiai keresi fel évente Rishikesht, hogy jógát tanuljanak, egy-egy meditációs technikát sajátítsanak el, vagy, hogy a Himalája marihuánáját szívják.

Részt vettem a brazil Prem Baba „satsang”-ján, ismét találkoztam Malaikával, akit még Agrában ismertem meg, és más fiatalokkal is a világ különböző részeiről. Ellátogattam a mára a dzsungel „prédájává” vált Beatles Ashramba is, ahol anno a neves együttes tagjai töltötték meditációs elvonulásukat. A Himalája hegyei rejtette Krishna templomhoz is elzarándokoltam. Ez jó pár kilométeres hegymenettel járt. Izzadva, kifulladva rogytam le egy nagyobb kőre, hogy némi levegőhöz jussak. Két öreganyó egy-egy „erdővel” a fejükön, vidáman beszélgetve előzött meg…

Megismertem egy srácot, akinek egy közeli városban volt cukrászdája, de szavai alapján a Kumbh Mela szervezésében is komolyabb szerepet töltött be. Mondta, hogy másnap menjünk együtt, elvezet a fontosabb helyekre, megszállhatok majd a guruk sátrában, bejuttat V.I.P.-es helyekre stb. „Harcra” készen tértem aznap nyugovóra.

291–292.nap: Kumbh Mela
Másnap átkeltem a folyó másik oldalára, ahol meglepő módon sikerült találnom és lefoglalnom egy riksát, amely elvisz majd minket Haridwarba. Ezt követően órákat vártam, a lefoglalt riksa persze elúszott. Délután volt, de a srác és barátai nem jelentkeztek. Elindultam hát gyalog. Százak, ezrek tartottak ugyanabba az irányba. Néhány kilométer után kaptam egy rövidebb fuvart egy motorostól. Egy kereszteződésnél rakott ki, ahol pedig a semmiből hirtelen felbukkant egy üres terepjáró, és fél dollárért kerülő úton elvitt a haridwari „darázsfészek” közvetlen közelébe. Az embereket követve egy hídon gyalogoltam. Amerre a szem ellátott óriási sátrak álltak, fedélt biztosítva a több millió zarándoknak. Néhány órás gyaloglás illetve kérdezősködés után már volt néhány információ a birtokomban, hogy másnap hol és mi fog történni. Azt is a tudtomra hozták, hogy bizonyos részekre a gurukon, szent embereken kívül csak újságírók juthatnak majd be.

Odaléptem egy rendőrhöz, s mondtam, hogy a nagy káoszban elvesztettem a V.I.P.-belépőmet, s kérdeztem, hogy hol kaphatnék újat. Egy rendőri sátorhoz irányítottak, ahol leíratták velem, hogy mi történt. Végezetül kaptam egy pecsétet a papírra, a rendőrtiszt aláírta, majd a Média Centerhez küldtek.

„Ezredmagammal” a fő merítkezési helyszín felé vettem az irányt. Már sötét volt, a levegő is lehűlt, ez mégsem tartotta vissza az embereket, hogy a megtisztulást ígérő folyóba lépjenek. Volt, ki erőszakosan nyomulva, volt, aki higgadtabban, de mindenki egytől-egyig abban a biztos hitben/tudatban vetette magát a habokba, hogy az testi-lelki megtisztulást hoz a számukra.

Éjjel értem vissza a sátorvárosba, ahol több helyen még színpadi előadások zajlottak. Még nem volt szállásom. Visszatértem a Média Center hatalmas sátrába. Az egyik helyiségben ültek néhányan. Megszólítva egy hölgyet, mondtam, hogy aznap már nem fogok tudni eljutni a hotelszobámig, s kérdeztem, hogy van-e olyan rész a Centerben, ahol lehet aludni néhány órát. Mint kiderült, az újságíró hölgy és újságíró kollégái is hasonló helyzetben voltak, s a szoba néhány kanapéját készültek épp elfoglalni. Leheveredtem az egyik sarokban a szőnyegre, s igen hamar álomba merültem.

Átfagyva ébredtem. A Nap már felkelőben volt, amikor a sátorváros egyik utcájában forró teát reggeliztem, majd az embereket követve a merítkezés központi helyszíne felé indultam. A több irányba futó hidak, felüljárók és az alkalomra kiépített folyosók mind tele voltak már, sőt mint később megtudtam, ki sem ürültek az éjjel. Mivel a fesztivál fő napján, azaz aznap órákra lezárták a központi részt, hogy ott csak a szent emberek, guruk és családjak, illetve közvetlen követőik merítkezhessenek, az e körökből kieső milliók az éjszakai órákat is kénytelenek voltak igénybe venni.

A legutóbbi Kumbh Melán finoman szólva is elszabadult a pokol. Guruk estek egymásnak, emberek embereket tapostak halálra. Ezúttal a rendőrség és a hadsereg is nagy erőkkel volt jelen, komoly fegyelmet tartva a város minden sarkán. Ordibálás helyett síppal a szájukban terelgették az embereket.

Besodródtam a központi kis szigetre, amelynek közepén állt a „médiatorony” kamerásokkal, fotósokkal tele. Az általam birtokolt papír arra nem volt elég, hogy oda feljussak, ám a későbbiekben be kellett látnom, hogy ezzel megmenekültem attól, hogy egy, a dokumentálás szempontjából (is) igen kedvezőtlen helyre legyek bezárva a nap hátralevő részében.

Egy-két órányi fotózás és videózás után elhagytam a szigetet és beszereztem némi harapnivalót. Leültem egy árokpartra, hogy szusszanjak egyet. Egy lány lépett hozzám, tüzet kért, majd letelepedett mellém. Az angol származású Lara már évek óta a szívéhez oly közelálló Itáliában tanul fotózást, s a záróvizsgájához anyagot vadászni jött a Kumbh Melára. Előző nap reggelétől egyfolytában talpon volt, bágyadtan szívta a cigarettát mellettem. Közeledett a nap fénypontjának számító guruk merítkezési ideje. Egyre több részt zártak le a katonák. Felírtuk Lara nevét a papírra, remélve, hogy megnyílik majd néhány kapu előttünk. Az elkövetkezendő órákban voltak olyan helyzetek, amikor segített a papír, s volt, hogy nem. Összesítve az alkalmakat, szinte tökéletesen kalauzolt minket.

Csatlakozva a tömeghez tettünk még egy kört a szigeten, majd egy árnyékos részen leheveredtünk egy órácskára, s vártuk a guruk, s követőik felbukkanását. Lara azonnal álomba merült, s kb. félóra múlva némileg frissebben ébredt. A papírnak hála összebarátkoztunk a közelben őrködő katonákkal, s kedves, szikh parancsnokukkal. Mikor az első baba és követői feltűntek, remek rálátásunk nyílt az eseményre, mi több a kordonokat pillanatra szétnyitva előttünk, a folyó felé igyekvők sűrűjébe vethettük magunkat. A kis szigetet addigra teljesen kiürítették, de a guruk a folyó másik oldalán merítkeztek. A szigeten rendőrök sora állt, illetve a médiatoronyba zárt, a posztjukkal feltehetően nem éppen elégedett tévések. Mi közelről dokumentálhattuk a guruk megtisztulását, némelyikük testének behamuzását, hol a fanatizmus, hol a nyugodt koncentráció jelenlétét. Bár ahol mi álltunk, a fotózás és videózás nem volt megengedett, a rendőröknek jobb dolguk is akadt annál, minthogy minket hajkurásszanak.

Tettünk még egy-két ilyen kört, majd a V.I.P.-résztől elbúcsúzva a folyó „átlagemberek” által birtokolt részébe látogattunk el. Itt lehetett csak látni, milyen sokan zarándokoltak el a hindu világból a Kumbh Melára. Ameddig a szem ellátott, emberek lepték el a partot és a folyó külső néhány méterét.

Még jó pár kilométer gyaloglás és egy riksa fuvar várt ránk, mielőtt – elbúcsúzva egymástól – ki-ki beszédülhetett az ágyába.

Kétszer indultam el Rishikeshből Nepál felé. Először a térképre hagyatkozva északnak vettem az irányt. Gyaloglás, majd egy teherautós fuvar után kiderült, hogy a térkép által jelzett út a valóságban máshol fut. Követve egy teherautós sofőr, néhány árus és rendőr útbaigazítását visszastoppoltam Rishikeshbe, átkeltem a folyó egyik hídján, ahol kiderült, hogy onnan csak napi egy busz (az is a reggeli órákban), illetve taxik közlekednek kelet felé, ám azok sem a kívánt útvonalon. Aznapra feladtam.

Visszatérve korábbi szállásomra megismertem a holland származású Bent. Egy tea mellett megosztotta velem jövőképét. Mesélt nekem a világot uraló, főbb maffiákról, hogy – nemzetközi kapcsolatainak hála – miként került egy indiai guru szolgálatába, akivel „elérték”, hogy béke legyen Nepálban (ezt a blogot Kathmanduban írom, ahol épp többnapos demonstrációt tartanak a maoisták a kommunista vezetés ellen). 5 évet élt „babaként”, családjával szinte teljesen megszakadt a kapcsolata, és a vállalkozása is elúszott. 2012-re és más, természeti katasztrófákra vonatkozó jövendölései megnemértésre, folyamatos elutasításra ítélték, ezért úgy döntött, visszatér hazájába, s kivár. Addig is papírra veti gondolatait.

Másnap délnek indultam, s Haridwarnál fordultam keletnek. Rövid fuvarokkal haladtam a rizs- és cukornádföldek között, s a második napon el is értem a nyugat-nepáli határt.

A cikksorozat előző részei: