Megfejtették a damaszkuszi acél titkát?

A középkori keresztes lovagok legtraumatikusabb élményeit a kor feljegyzései szerint azok az acélkardok jelentették, amelyeket a Szentföldet és környékét védő muszlim harcosok használtak: több krónikás is beszámol arról, hogy az arabok kardjai valósággal kettészelték a keresztes lovagok kardjait. Sőt, állítólag akár köveket is képesek lettek volna szétvágni e kardokkal. Hogy ez utóbbi valóban megtörtént-e, arról bizonyság egyelőre nincsen, ám egy másik legenda talán még ennél is többet mond el a damaszkuszi acél kiválóságáról. A feljegyzések többször is említik, hogy a damaszkuszi acélból készült karddal egy selyemfátylat akár röptében is ketté lehetett vágni – ha éppen egy feldarabolandó kő nem került a tulajdonos útjába.

Elveszett a tudás
A rettegett fegyver készítését leginkább Damszkuszhoz és környékéhez kötötték, bár nevét egyesek szerint nem a városról, hanem az arab damas szóról kaphatta. A damas vizet jelent, amely a kardlapok különleges erezetére utalna. A kardlapok ugyanis nem sima felületűek, leginkább hullámzó vízre hasonlít a strukturált felületük. Abban azonban egyetértenek a tudósok, hogy a félelmetes kardot valamikor Kr.u. 900 körül kezdhették el gyártani, és különböző okokból 1750 körül tűntek el a fegyverpiacról. Eredetileg egyébként nem a mai Szíria területén gyártották a különleges acélt, hanem valahol Indiában vagy Sri Lankán, és innen kerülhetett aztán a későbbi fegyvergyártó-központba, Damaszkuszba.

Hogy 1750 körül mégis eltűnt a fegyverkovácsok műhelyeiből, annak az lehetett az oka, hogy a gyártáshoz szükséges ércbányák kiürültek, és az alapanyagot igen messziről kellett volna a műhelyekbe szállítani. A kovácsolás pontos leírása ráadásul egyáltalán nem őrződött meg, mivel a kovácsok egymás között csak szájhagyomány útján adták tovább a különleges technikák részleteit. Egyes feljegyzések arra is utalnak, hogy a felhevített acéldarabot mindenféleképpen egy fiatal vörös hajú fiú vizeletébe kellett volna mártani, és az acélkard ettől nyerte volna el előnyös tulajdonságait. Nem kevésbé „tudományos” jellegű leírások szerint a felhevített acélt egy olyan kecskébe kellett beledöfni, amely semmi más nem evett, csak páfrányt.

Nanocsövek a megoldás
A korábbi magyarázatokkal szemben most mikroszkopikus vizsgálatok révén valóban megtalálni vélik a damaszkuszi acél titkát: a Nature című tudományos folyóiratban megjelent tanulmány szerint az acéllapok olyan nanoméretű szénrudacskákat tartalmaztak, amelyek közepén cementitrudak húzódtak meg. A kettős csövek a német Technische Universität Dresden kutatói szerint nemcsak a lap esztétikai értékét növelték, de egyben praktikus célt is szolgáltak: a damaszkuszi acélkardok ily módon önélező fegyverekké váltak, mivel a csövecskék letörésével újabb és újabb érdes, aprófogú fűrészfelületek keletkeztek.

A damaszkuszi kardok éppen ezért Peter Paufler szerint valójában nem is vágtak, hanem apró fogazatukkal elfűrészelték az útjukba kerülő tárgyakat. Az alapanyag persze itt sem volt mindegy, ahogy a kemencékhez használt fa milyensége is szigorúan elő volt írva. A kovácsolás ideje igen hosszúra nyúlt más kardokhoz képest, ami nemcsak a kardok erejét, de értékét is tovább növelte. Más feljegyzések azonban arról is tanúskodnak, hogy a felhevített acélötvözethez kis mennyiségű üveget is hozzáadtak, amely aztán a különféle szennyeződéseket magához vonzva kiült az acélfelületre. Ezáltal különlegesen tiszta acélhoz juthattak hozzá a kovácsok.

Kemény és mégis rugalmas
A damaszkuszi acél azért volt igen értékes, mert két, egymással összeegyeztethetetlennek tűnő tulajdonságot volt képes magába olvasztani: egyrészről roppant erős volt, másrészről igen hajlékonynak is mutatkozott. Hajlékonyságáról is születtek legendák: e szerint a kard végét akár markolatig is vissza lehetett hajtani anélkül, hogy a kardlap eltörött volna. Hogy ebből mi igaz, rejtély, de a mostani vizsgálatok talán a hajlékonyság rejtélyét is képesek lesznek megoldani.

Persze nem mindenki hisz ebben: John Verhoeven, az amerikai Iowa State University professzora ugyancsak kételkedik Paufler állításaiban: szerinte a valódi keménységet adó cementit rudak a széncsövecskék nélkül is elegendőek voltak ahhoz, hogy egy roppant erős és rugalmas kardot tudjanak gyártani. Verhoeven egyébként jó öt évvel ezelőtt már egyszer bejelentette, hogy megtalálta a damaszkuszi acél titkát, sőt egy falusi kováccsal összefogva utángyártottak is néhány példányt az erős és rugalmas kardból.