Autóstoppal a Föld körül XIX.

Varga Péter blogja

Nepál és végre Alex
Idilli földek mentén gyalogoltam a legközelebbi városkáig. Már alig volt forgalom az úton. Néha lovaskocsi haladt el mellettem 10–12 embert szállítva, a földeken békésen dolgozó emberek, legelő kecskék, tehenek adták – az India után nagyobb térnek tűnő – nepáli táj részleteit.

Hosszú hónapok után először dohányáru- és alkoholreklámok tűntek fel a parasztházak falain. A legtöbb lakóépületnek – készen várva közeli szomszédok érkezését – csak az utca felőli oldalán volt ablaka, a két oldalfal tömör és vakolatlan.

Hála egy helyi srác segítségének, találtam olcsó szállást. Az éjjel heves szélvihar tombolt, villámok csipkézték az eget, ám csapadék egy szem se esett.

Másnap hamar rá kellett döbbennem, hogy az előző este még oly békésnek tűnő délkelet-nepáli világ nem sokban tér el az általam megismert, indiai nyüzsgéstől.

297–298.nap: Bivalytrip
Hosszan gyalogoltam ki a városból. A forgalmat nagyrészt élesen dudáló, utasokat vadászó buszok tették ki, néha egy-egy teherautó. Személygépkocsi csak fehér hollóként bukkant fel.

A teherautósok, bár Indiához hasonlóan itt is fel-felvettek utasokat, rám kétkedve tekintettek. Épp egy helyi sráccal beszélgettem, aki átinvitált az út másik oldalára az árnyékba, mondva, hogy majd segít fuvart találni, amikor megállt egy teherautó, s a vezetői oldalról egy „I love America!” reagált a köszönésemre. A vigyorgó sofőr és két társa a fővárosba igyekezett, így néhány száz kilométerre „jó voltam”.

Kb. félóra múlva megálltunk egy kis útszéli sátornál. Az egyik srác családja lakott ott. Míg ő ebédet készített, én az Apával beszélgettem, aki bemutatta mindkét feleségét és gyermekeit is. A kisfiúk bátran tűrték a fotózást, a kislányok és asszonyok annál félénkebben, ám mind együtt nevettek, amikor visszanéztük a képeket.

Egy hatalmas fa illetve a törzse köré emelt gyűrű számított a központi helynek. A baloldalon kisebb sátor állt, amely boltként üzemelt, illetőleg egy tapasztott falú kis kunyhó – a konyha. Az Apa büszkén mutatta birodalmát, amelyet nagyon szegényesnek nevezett, s rendszeresen megpróbált elküldeni a néhány kilméterre lévő városka piacára, hogy ott több a látnivaló.

Továbbindulva a főúton néhány kilométer után lekanyarodtunk egy mellékútra. Legalább egy órán keresztül rázkódtunk a kövek és lyukak által háromdimenzióssá rontott úton. Kis falukon mentünk keresztül – a fiúk látszólag szállítmányra vadásztak. Besötétedett, mire eldőlt a plató sorsa – bivalyokat fogunk szállítani a fővárosi vágóhídra.

Sok jó ember kis helyen is elfér. Nos, ugyanakkora helyen halálraítélt bivalyból még több. Nem elég, hogy az állatok holmi puzzle módjára tökéletes téglalapot alkottak, orruknál és farkuknál fogva is feszesen ki lettek kötözve a keresztbe futó fagerendákhoz.

Éjjel volt már, mikor elhagytuk a telepet, s visszazötyögtünk a főútra. A fülkében négyen voltunk, a fülke tetején pedig még ketten utaztak, akik az állatokat tartották szemmel az út során. A három srác felváltva vezetett, s a számtalan rendőri ellenőrzőponttól eltekintve csak enni álltunk meg néha.

Reggelre az egyik bivaly elpusztult. Megálltunk egy útmenti falucskában, ahol a lakók látszólag örömmel vették át az elpusztult állatot. Átcibálva az úton, a férfiak neki is láttak a nyúzásnak, mi pedig folytattuk az utunkat Katmandu felé. Délutánra olyan nagy lett a forróság, hogy egy-két órára félre kellett állnunk az útszéli árnyékba, és a bivalyokat is egyenként kikötni a fákhoz.

Az eddigi, tigriseket és elefántokat rejtő, dzsungel borította lapos tájat dombvidék, majd hegyek váltották fel. A levegő is érezhetően hűlt, gondolom (remélem), a bivalyok némi örömére. Éjfélre értük el Mungin városát, ahol elköszöntem a srácoktól. Ők folytatták útjukat keletnek, én pedig bedőltem egy olcsó hotelszoba ágyába.

299–308.nap: Közelebb Alexhez
Még mintegy 90 kilométer választott el Pokharától, ahol – legutóbbi értesülésem szerint – Alex is tartózkodott.

Kigyalogoltam Munginból. Az út kanyarogva futott a hegyoldalakon. Az üdítő levegő eszembe juttatta, mennyire hiányzott az eső az elmúlt hónapokban. Rövid fuvarokat kaptam, lassan jutottam csak előre, de így volt tökéletes.

Egy kis faluban egy kisrác szegődött mellém. Minden alkalommal, amikor felbukkant egy jármű, rám pillantott. Ha busz vagy taxi volt, megráztam a fejem. Ő is megrázta, majd visszaültünk az árokpartra. Ha teherautó vagy személygépkocsi tűnt fel, bólogattam, s mindketten kitettük a kezünket, fuvarért intettünk. Egy idő után már ő maga ítélte meg a közeledő járművet, rám pillantva csak ellenőrizte döntését. Rövid barátságunkra gyors kézfogás tette fel a koronát, amikor egy teherautó megállt, én pedig elköszönve kis társamtól felpattantam a sofőr mellé.

Egy hídnál lengettem, amikor megállt egy fehér autó. 3 katona, s egyikük barátnője – így négyen tartottak Pokharába. Mindhárom srác nepáli volt, de már évek óta a brit seregben szolgáltak. Nemrég tértek vissza egy afganisztáni kiküldetésből, s épp szabadságukat töltötték a valamikor otthonukat jelentő hegyek között. 15–20 perce lehettünk úton, mikor valami kopogni kezdett az autó tetején. Sűrűsödtek és erősödtek a becsapódások. Félreálltunk egy fa alá, s ott vártuk meg, míg a jégeső kitombolta magát. Lakott részre érve jéggel játszó gyerekek, fehér hófoltok mellett suhantunk el. Pokharába érve a srácok szereztek nekem olcsó szállást is, majd egy közeli viszontlátásban megegyezve köszöntünk el egymástól.

A tóparti Pokhara városa kedvelt turistacélpont. A tó mentén futó főutcában és mellékágaiban hotelek, bárok, internetkávézók és hegyi túrákat szervező ügynökségek irodái váltják egymást. A víztől távolodva a kis utcák felfutnak a hegyoldalakra, a hotelek helyét lakóházak és kis boltok váltják fel.

Három napba telt, mire megleltük egymást Alexszel. A mobiltelefonok sikertelen kommunikációja lévén a remény az internetre költözött – nem hiába. Harmadnapon Alex kopogott az ajtómon. Egy háromnapos kempingezést követően tért vissza a városba, s olvasta a levelemet.

Bár a szervezett hegyi túrákat kihagytuk, nem csak a várost jártuk. Felkapaszkodtunk a Béke-sztúpához, amelyet egy japán csapat emelt az egyik hegy tetején. Lefelé ereszkedve a hegy másik oldalán a tópartra jutottunk, ahol csónakot bérelve lehetett átkelni a városba.

Egy idősebb asszony szólított meg minket, kérdezve, hogy átkelünk-e együtt, csökkentve így a költségeket. Hogyne!

Bementünk mindhárman az irodába, s vettünk jegyet. Egy csónak kibérlése 200 rupiba került. Evezős kötelezően járt mellé, hogy a csónak hazatérhessen a fuvar után. A hölgy nem fizetett, de nem szóltunk, hisz neki ez nagy összeg lehetett. Az evezős már oldotta el a csónakot, ám amikor meglátta a hölgyet, durván jelezte, hogy csak mi kettőnket (Alexet és engem) visz át. Micsoda?? Dehát mi a csónakért fizettünk, nem a személyek száma után. Rendíthetetlen volt. Visszamentünk a jegyárus sráchoz, aki mondta, hogy nem együtt jöttünk a hölggyel, így nem mehetünk egy csónakban. Felkaptam a vizet. Visszaadtam a jegyet, de a vita csak akkor kezdődött el igazán.

A sztúpához rengeteg turista kapaszkodik fel nap mint nap, s a legtöbben csónakkal kelnek át a hegy lábához, s vissza, hisz a szárazföldi út (amin mi mentünk) több kilométeres kerülőt, erdei ösvények alkotta labirintust jelent. Egyetlen hely volt, ahol csónakot lehetett bérelni, tehát monopol helyzetben voltak, s nem engedték, hogy egy asszony némi (jogos) kedvezménnyel menjen át a városba bevásárolni.

A csónakosok hajthatatlanok voltak. Végül a hölgy vett egy jegyet, s átkelt. Mi megmakacsoltuk magunkat. A végén már az egyik lerobbant csónakot akartuk megvenni, s a másnapot helyiek ingyen fuvaroztatásával tölteni, ám a pénztárcánk ezt nem engedte. Mindenesetre azt kizártuk, hogy még rajtunk is keressenek pénzt, s már-már elindultunk gyalog, amikor eszünkbe jutott, hogy a nem messze lévő hotel vendéglőjét ingyenes csónakfuvarral próbálták még vonzóbbá tenni. Átmentünk oda, 250 rupiért megebédeltünk, majd átvitettük magunkat ingyen a városba.

Akárhogy nézem, a csatát elveszítettük, hisz a hölgy végül fizetett, ám e felemás bosszú is édesnek érződött.

Gyalog indultunk ki a városból. Elérve a kórházat Alex megkapta az utolsó, veszettség elleni oltását, majd – az eleredő eső ellen védelmet találva – egy útszéli, fedett buszmegállóban vertünk tanyát. Talán egy órát várhattunk, míg megállt egy teherautó, s elvitt minket Munginba. Ott töltöttük az éjszakát, s másnap egy, hosszú fuvarral elértük a fővárost.

Az út Pokhara és Katmandu között mesebeli tájon fut keresztül. Teraszos és osztott rizsföldek csipkézik a domb- és hegyoldalakat, olyan zöld színben pompázva, hogy az ember úgy érzi, a szomját oltja, ha csak nézi őket. Az érintetlen részeket sűrű erdők borítják.

Az út gyakorta meredeken kapaszkodik fel a magasba. Ezeken a részeken elég egy lerobbant jármű, s hosszú sor alakul ki. A nagy terheket szállító teherautókat minden megállásnál ki kell ékelni. Pár méter kapaszkodás, a sofőr társa kiugrik a fülkéből, s kiékeli az egyik kereket. Hosszú várakozás, majd amikor a sor megindul, a teherautó kínlódva követi, az illetékes felkapja az éket és visszaugrik a fülkébe. S ez ismétlődik néhány méterenként, órákon keresztül a kanyargós hegyi utakon.

Délután értük el a Katmandu-völgyet, ahol egy telefonos egyeztetést követően kanapészörfös vendéglátónknak, Hemnek nyújthattunk kezet.

A cikksorozat előző részei: