Hazugságra alapozott támadás a vietnámi háborúban?

1964. augusztus 2-án erőtlen támadást indítottak az észak-vietnámi csapatok a térségben tartózkodó néhány amerikai hadihajó ellen. Az ütközetnek nem nevezhető incidenst követően mindkét fél inkább higgadtan próbálta kezelni a helyzetet, ám két nappal később az amerikai elnök a titkosszolgálatok jelentése alapján mégis offenzívába kezdett.

Az Amerikai Nemzetbiztonsági Hivatalból ugyanis olyan információk kerültek az elnökhöz, melyekből egy újabb, és immár súlyosabb vietnámi támadás képe rajzolódott ki. A titkosszolgálatok által lehallgatott vietnámi üzenetváltásból azt olvasták ki a kódfejtők, hogy az észak-vietnámi hadsereg augusztus 4-én ismét megtámad két amerikai hadihajót, a Tonkin-öbölben tartózkodó USS Maddox és a USS C. Turner Joy cirkálókat.

Halakra lövöldöztek
A katonai vezetés azonnal tűzparancsot adott ki, csakhogy mint utólag kiderült a hadihajók semmilyen célpontot nem találtak a közelben. Az eredménytelenség persze nem a rosszul célzott lövéseknek vagy a szerencsétlenül megválasztott taktikának volt köszönhető: a hadihajók közelében egészen egyszerűen nem tartózkodtak ezen a napon észak-vietnámi erők. A vélt vietnámi támadás két forráson nyugodott. Az egyik a titkosszolgálatok által lefülelt titkos távirat, a másik pedig a Maddox cirkáló szonográfusa által észlelni vélt ellenséges hadihajó motorcsavar hangja.

Ez utóbbiról ugyan hamar kiderült, hogy mindösssze a Maddox saját motorcsavarjának hangjáról van szó, a megfejtett titkos távirat azonban hosszabb „karriert” futott be. Az amerikai kongresszusban Robert S. McNamara védelmi miniszter többször is hivatkozott rá, mint az észak-vietnámi agresszió bizonyítékára, noha helyettese a New York Times cikke szerint már nem sokkal a támadást követően azt mondta: „A pokolba is! Ezek a hülye tengerészek repülő halakra lövöldöztek!”

Gerge W. Ball mondata arra utal, hogy a védelmi minisztériumban is sejthették már augusztus 5-én is, hogy valójában a két hadihajót senki sem támadta meg. Mindezek ellenére a Tonkin-öbölben lezajlott állítólagos konfliktus jó alapot adott Johnson elnöknek arra, hogy a kongresszust jogkörének kiszélesítésére és a vietnámi szerepvállalás jelentős megnövelésére bírja. A vietnámi háború gyakorlatilag ezután az eset után eszkalálódott jelentős mértékben, hogy aztán közel ötvenezer amerikai és hozzávetőleg egymillió vietnámi életébe kerüljön a szándékosan félremagyarázott titkos távirat és a meg nem történt Tonkin-öböl támadás.

Előbb szakmai hiba, aztán szándékos hamisítás
A hamisításra fényt derítő Hanyok 2001-ben ugyan a titkosszolgálatok belső köreiben megjelenő tanulmányban már felfedezte, hogy a táviratot előbb a kódfejtők nem szándékolt hibájából félrefordították, ezt követően azonban a Nemzetbiztonsági Hivatal középszintű vezetése a félrefordítás javítása helyett igyekezett eltussolni az ügyet. A kódfejtők az augusztus 4-i titkos vietnámi táviratban az augusztus 2-i konfliktusra vonatkozó részeket („feláldoztuk két bajtársunkat”), augusztus 4-re vonatkozólag úgy értelmezték, hogy két hadihajót áldoztak fel az aznapi támadás során a vietnámiak. Az időpont helytelenségét és a tárgybeli tévedést ugyan a hivatal középvezetői szintjén észlelték nemsokára, azonban az elnöki hivatal felé mégsem jelezték.

Hanyok szerint ugyan határozott politikai célja semmi esetre nem volt a Nemzetbiztonsági Hivatalban történt hamisításnak, inkább egy hibát kívántak csak eltussolni, a hamisítás azonban mégis tragikus következményekkel járt: a vietnámi konfliktus eszkalálódásához és többszázezer ember halálhoz vezetett.

Ürügy vagy valódi ok?
A történészek véleménye ugyan megoszlik a tekintetben, hogy Johnson valóban a Tonkin-öböl fiktív konfliktusa miatt küldött volna még több csapatot Vietnámba, avagy pedig a tonkini incidens helyett talált volna más indokot is egy offenzívához, mindenesetre az tény, hogy 1964. augusztus 4-ét követően a kongresszus Tonkin-öböl határozat néven olyan rendelkezést fogadott el ellenvélemény nélkül (!), mely Johnson elnököt felhatalmazta a szükséges lépések megtételére. A rendelkezés szerint Johnsont felhatalmazták „minden szükséges lépés megtételére, amelybe beleértendő a fegyveres erők bevetése is.”

A hamisítás tényét felfedő tanulmányt 2002-ben nem engedték nyilvánosságra hozni. A Nemzetbiztonsági Hivatal a New York Times szerint komolyan tartott attól, hogy az iraki konfliktus kellős közepén, az iraki tömegpusztító fegyverek létéről szóló titkosszolgálati jelentésekkel állítja majd párhuzamba a vietnámi háború titkosszolgálati jelentéseit a közvélemény, amely nemcsak egyszerű presztízsveszteség lett volna.

A vietnámi konfliktus alatt meghamisított dokumentumok léte óhatatlanul is a tömegpusztító fegyverek lététről szóló jelentések hitelét is kikezdhette volna már közvetlenül az iraki háború elején, ami az amerikai közvélemény háborút pártoló részét is a kormányzat ellen fordíthatta volna.