A Béke Katonái

Írta Matthew Teague, fényképezte George Steinmetz
Részlet a Magazin novemberi lapszámából.

Különös gyerek ez a Logocho! Testén térdeplő apja vállát és mellkasát forradások barázdálták, arcát pontok és vonalkák díszítették, akár megannyi morzejel. Figyelmeztetésül bármely marhatolvajnak – legyen akár dinka vagy nuer –, hogy a férfi a murle törzs tagja, aki megvédi csordáját, lándzsával, késsel, de akár foggal-körömmel is.

Csakhogy Logochót cseppet sem érdekelte a törzsi hagyomány! Amikor a többi fiút – köztük saját bátyját is – férfivá avatták a murlék ősi szokása szerint, ő inkább elfutott, és elbújt a fűben. Most remegve kucorgott a porban, olyan csupasz testtel, mint egy borjúé; semmi sem jelezte rajta, hogy murle lenne. Ám ami még aggasztóbb volt: a kilencéves fiút teljesen hidegen hagyta a jószág. Bátyjával együtt ő is odaguggolt persze a tehén mellé, hogy megfejje, de neki a marha csak egy állat volt, amelyik történetesen tejet ad. Ezzel szemben a murle férfiak és dél-szudáni vetélytársaik élete a marhák körül forgott, amióta világ a világ. Nevet adtak nekik s felcicomázták őket, mellettük aludtak. Énekeltek róluk, táncoltak a tiszteletükre, szerették őket. Menyasszonyt vettek értük, akik azután gyermekeket szültek, a fiaik pedig még több tehenet gondozhattak.

„Mi az életed célja?” – kérdezte fiát az apa. Mert amíg a férfinép víz után vándorolt a jószággal, Logocho otthon maradt a nagyanyjával. Az öregasszony barázdákat kapart a kérges földbe, hogy cirkot, babot, kukoricát, sőt tököt termesszen. Ínség idején még a férfiak is tőle kértek enni. A kis Logocho segített vetni, palántákat nevelni, aratni, az idős nő pedig megvédte apjától. „Te különleges gyerek vagy!” – mondogatta neki.

Ezúttal viszont már ő sem menthette meg. Az apa és nagyfia keményen a földhöz szorította Logochót. „Naa!?” – bömbölt a gyerek. Miért!? Amint meglátta a „specialistát”, mindent megértett. A férfi letérdelt, az arca fölé hajolt, majd vékony fémreszelőhöz hasonló eszközt vett elő. Szétfeszítette a fiú száját, s alsó állkapcsának két középső metszőfoga közé ékelte a pengét. Egész az ínyig hatolt, majd egy hirtelen vállmozdulattal elfordította. Reccs! Az egyik fog szilánkokra tört, a nyöszörgő Logocho száját elöntötte a vér. A férfi ezután igazított a pengén, majd – reccs! – a másik metszőfognak is vége volt. „Most már legalább úgy nézel ki, akár egy igazi murle!”

Mindez több éve történt, mielőtt még komolyra fordult a legutóbbi szudáni polgárháború. Néhány hónap múlva nehéz idők köszöntenek majd Logochóra és szülőföldjére. A közelgő balvégzetre a falu jósa figyelmezteti a családot – Szudán déli részén ugyanis 1983-ra polgárháborúvá fajulnak a nemzedékek óta forrongó indulatok. Borzalmas öldöklés kezdődik – ám erről jószerével nem is szerez tudomást a nagyvilág. Húsz év alatt négymilliónál több dél-szudáni hagyja el faluját, menekül a hátországba, az északi városokba vagy a szomszédos államokba. Kétmillióan meghalnak.

Logocho későbbi életét – mint megannyi dél-szudániét – a menekülés, a háború és az útkeresés határozza meg. Most azonban, hogy a beavatás végeztével apja és a „specialista” magára hagyta, a fiú az oldalára fordult, vére a porba folyt… A történet folytatását a Magazin novemberi lapszámában olvashatja.