Flaszter harcosok

Írta: Szira Péter
Fényképezte: Hajdu András

Leginkább utcán, mozgás közben él ez a törzs, ott keresi a pénzt. Csak a szükséges időre hajlandó érintkezni a külvilággal – addig, amíg átadja-átveszi a küldeményt. Általában punknak tartják magukat, de definíciókkal nem bíbelődnek, és azt sem szeretik, ha effélékkel nyaggatják őket.

Hasonlítani is csak önmagukra akarnak a bringás futárok; nem közelednek, nem vegyülnek. Idegennek is csak ideig-óráig van helye közöttük. Ismerik és elfogadják a társadalom szabályait, ám mindig megvan a határ, amelyet civil már nem léphet át. Igen udvariasan, de már a kezdet kezdetén, szigorúan magázódva tudomásomra hozzák: nincs bratyizás. Nagyvárosi nomádok ők, de ha nagyon kell, fotózni azért engedik magukat.

Státuszomat tekintve én, a közéjük keveredett újságíró is csak olyan ügyfél vagyok, mint azok, akikkel napközben kell felvenniük a kapcsolatot. Jövök és megyek én is, éppen úgy, mint a többi kuncsaft. Illetve jöhetek – de azért menjek is majd szépen, ha itt az idő.

Ebben az esetben fordított volt a honfoglalás: a kerékpáros futárok törzse Amerikából hódította meg a világot. A 19. század végén említik őket először; 1894-ben, a nyugati parti vasúti sztrájk miatt biciklire ültek a postások, úgy vitték el a küldeményeket Fresnóból San Franciscóba. Azokban az időkben már alkalmas volt a kerékpár nagyobb távolságok megtételére: fakerék helyett immár fújható Dunlop abronccsal árulták John Kemp Starley korszakalkotó találmányát, a váltóáttételes, hátsókerék-meghajtású biztonsági kerékpárt.

A 19–20. század fordulóján, a virágkorban  idehaza is megalakultak a biciklis futárszolgálatok. Az angolszász minta után nálunk is messenger boynak nevezték a küldöncöket, a Révai lexikonban is ekként kaptak külön szócikket. A háborúk és válságok aztán alaposan megtépázták a gazdag szövetű városi környezetet. Csak a piacgazdaság visszatértével éledtek újra Budapesten a kerékpáros futárszolgálatok: 1993-ban megalakult (és azóta is meghatározó tényező maradt) a Hajtás Pajtás nevezetű futárcég.

A kétezres évek elején már nagyon népszerű volt a biciklisfutár-szolgáltatás. Volt nap, amikor csupán a „Hajtipajti” ezernél több megrendelést vett fel, pedig akkortájt egyre-másra alakultak az új futárcégek. Budapesten a Hajtás Pajtás egykori tagjaiból verbuválódtak, az ország más részein, főként a nagyvárosokban, a Hajtás Pajtás partnereként működtek – ilyen volt Pécsett a Zöld-Futár (ma: Villámpostás), Győrben a Váltótárs, meg a három székesfehérvári lány gründolta, azóta már megszűnt Láncreakció.

A biciklisfutár-történelem dicső időszakában havonta 200-250 ezer forintot is megkeresett a jó futár, ez a pénz vásárlóértékét tekintve duplája volt a mainak. (A kontraktus szerint a fuvarköltség fele a futár bére.) Ez persze csak úgy volt lehetséges, hogy mindenkit feketén alkalmaztak, sem társadalombiztosítási, sem nyugdíjjárulékot nem fizettek. A jövedelem azóta igencsak megcsappant: ma jó, ha a felét hazaviszi a futár. Nem csupán a válság miatt alakult ez így; erősen tartja magát a legenda, hogy egy sértődött futár feljelentette a többit az apeh-nál. Így az ő ellenkultúrájukban is szűkebbre vonta az adóhivatal a szabadság kicsiny köreit. Hivatalos munkavállaló lett a futárok törzse: fizetik a közterheket, és közben reménykednek, hogy jön az új aranykor.

A recesszió alaposan megrostálta a vállalkozásokat. Budapesten ma úgy 6-7 biciklisfutár-cég igyekszik átvészelni az ínséges időket. Kuriózum is akad közöttük: Ábri és Irrig cége, az Aeroflotta mindössze kétszemélyes vállalkozás.

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2010. novemberi lapszámában.