Hárem – a titkok fátyla mögött

Írta: Erhan Afyoncu
Fényképezte: Manuel Çitak

Egy baj van csak: az effajta leírások többsége olyan európai­aktól származik, akik saját szemükkel sohasem láttak háremet – egy-két kivétellel tehát merő kitalációk. Háremek ugyanakkor nemcsak az oszmán palotákban léteztek, de a keleti kultúrákban is. Kína, Perzsia, Mezopotámia és Bizánc urai is tartottak fenn háremet nőrokonaik, rabnőik, ágyasaik számára, s lak­részeiket ugyanúgy eunuchok őrizték, mint Sztambulban. Mi több: a hárem intézménye még Firenze uraitól sem volt idegen!

Szultáni háremhez illő, dús aranyozás díszítette a hamam berendezéseit – a fürdőző uralkodó biztonságát, testi épségét óvó díszes rácsot és a barokk stílusú csapot egyaránt.

A szultáni hárem rejtélyesen vonzó, titokzatos világa mindig is lángra lobbantotta az európaiak képzeletét. De hogy egy keresztény saját szemével láthassa ezt a helyet, ahová még a legrangosabb oszmán tisztségviselők sem léphettek be, az egyszerűen elképzelhetetlen volt. A Konstantinápolyt megjárt európaiak háremről fantáziáló tudósításai mégis megannyi mendemondát terjesztettek. Egy IV. Mehmed szultán 17. századi udvarában szolgáló angol követ, Katibi Rycaut például azt írta, hogy az uralkodó úgy választ magának éjszakára dzsárijét, vagyis rabnőt, hogy a felsorakoztatott ágyasok között végigsétálva a neki tetsző szépség lába elé ejti zsebkendőjét. Lady Montagu, a Fényes Portához küldött angol követ hitvese – aki magas rangú törökök feleségei révén nyert bebocsátást a hárembe – 1718-ban kelt levelében a néhai II. Musztafa szultán feleségétől, Hafszától hallottak alapján ekképp cáfolja Rycaut állítását: „…biztosított róla, hogy a történet, miszerint a szultán zsebkendőt dob a hölgynek, teljes mértékben valótlan. A szultán a háremagák elöljáróján keresztül hívatja választottját. A lányt ekkor fürdőbe viszik, testét beillatosítják, és a legszebb módon felöltöztetik. A padisah előbb ajándékot küld neki, majd felkeresi lakosztályában. Az sem igaz, hogy a nő kúszva közelít az ágyig…”

A szultáni fürdő egyetlen eredeti állapotban fennmaradt része a 16. század végi kupolás terem, a négy padisahot szolgáló Mimár „Építész” Szinán iskolájának alkotása.

A hárem szót övező erotikus képzetekkel szemben a szultáni hárem valójában uralkodói rezidencia volt – és egyben oktatási központ is. Az oszmán palota, a szeráj három részből: külső és belső palotából és a háremből állt. A kor avatott ismerője, Halil Inalcık szerint a belső palota (az enderûn) az Oszmán Birodalom férfi tisztviselőit képző elitiskola volt, míg a hárem színvonalas nőneveldeként működött. A háremben ugyanakkor az uralkodói család az őket kiszolgáló rabnőkkel, ágyasokkal és háremagákkal élt egy fedél alatt.

A szultáni család lakosztályait míves csempe borította, s minden lakrészben állt egy díszkút is. Termeiket beépített kandalló fűtötte, de a háremagák és dzsárijék hálótermében csupán egyetlen faszéntüzelésű vagy padlóba ásott kályha adott meleget. A hárem három konyhája közül a padisah kései vacsorája a „Madárházban” készült, míg az anyaszultánnő és a feleségek külön konyhán éltek. A személyzetet a szeráj fő konyhája látta el. S noha a háremben élők három, az enderûn lakói két rend ruhát kaptak évente, és a szerájban felszolgált ételek is ízletesek voltak, a korabeli körülmények miatt sokan tüdővészben haltak meg.

Az „utánpótlás” főleg rabszolgapiacon vásárolt nők és foglyok csapataival érkezett a Portára. Sok zsenge lányt a mai Ukrajna, Lengyel- és Oroszország területén portyázó krími tatárok vagy az Észak-Afrikába betörő török kalózok hurcoltak el. De az északi tartományok birodalmi kormányzói is vásároltak lányokat, hogy az udvarba küldjék őket ajándék gyanánt.

A Kaukázusban élő 19. századi cserkeszek és más előkelő muszlim családok pedig azzal fejezték ki az uralkodóház iránti hűségüket, hogy lányaikat az udvarnak ajánlották. A 19. és 20. század fordulóján Lejla Szaz költőnő jegyezte le, hogy „némelyik cserkesz asszony a padisah háremében rájuk váró fényűző életről énekelt dalokkal altatja lányait”.

A trónörökös herceg lakhelyéül szolgáló Ikerpavilont III. Murád lakosztályának egyik terméből választották le, majd a 18. században a szultáni terem eredeti kék-fehér-korallpiros izniki csempéivel burkolták a válaszfalat.

Azt a szerencsés leányzót, akit háremhölgynek jelöltek, először egy bába és orvos vizsgálta meg. Ezután a háremben töltött egy éjszakát, s szakavatott nők figyelték, hogy milyen mélyen alszik, nem horkol-e. Az ágyasok körébe csak a kívánatos külsejű és jellemű lányok kerülhettek be. Çağatay Uluçay történész megemlíti, hogy némelyik szultán akár alattomos módszerekkel is háremébe hozatta a kiszemelt nőket. De a fenséges padisah és családja szórakoztatására nemcsak rabokat gyűjtöttek a palotába, hanem törpéket, némákat és udvari bolondokat is.

Egymás mellett sorakoztak a padisah feleségeinek szobái a Kedvencek udvarán – ez a terasz választotta el egymástól a nők és a férfiak lakrészeit a háremben. Balra a trónörökösi lakosztály (az Ikerpavilon) díszes ólomüveg ablaksora és tetőzete látható.

A próbát kiállt lányok először is új nevet kaptak (általában perzsát: Ruhșah, Hoșneva, Dürrișehvar), s koruk szerint helyezték el őket a több száz szobás hárem kijelölt lakosztályában. Ezután kezdődhetett a szigorú iskoláztatás. Magasabb rangú háremnők (kalfák és uszták) felügyeletével kellett tanulmányozniuk az iszlám vallást, a török kultúrát, az udvari etikettet. Emellett társalogni is tanultak, kézimunkázni, írni-olvasni, táncolni, hangszeren játszani. A szépíráson és a kódexek aranyozásán kívül a szeráj jellegzetesen affektáló beszédstílusát is elsajátították.

Szelim pasa és a hárem kórusa a Szöktetés a szerájból zárójelenetét énekli a Topkapı palotában. Mozart operája sok-sok éve szerepel a történelmi helyszíneken megrendezett isztambuli zenei fesztivál műsorán.

Képzése végeztével az újoncból előbb ágyas, majd további tanulás után kalfa (szolgáló), illetve uszta (mester) lehetett. A hat-nyolc évig is tartó oktatás magas színvonalát jelzik a szeráj csodás oszmán kalligráfiái – vagy azok az irodalmi jártasságra utaló török nyelvű levelek, amelyeket a rabnők közül szultánfeleség rangjára emelkedett Hürrem írt a Magyarországot Mohács után meghódoltató I. (Nagy) Szulejmánhoz.

A szerájban igen nagy súlyt fektettek a fegyelemre is; a leányok hálótermeiben alvó kalfák ügyeltek éjjel-nappal a rendre. A háremrend igazi őre azonban a fekete eunuchok vezíri rangú elöljárója, a Boldogság Házának agája volt, akit a köznyelv egyszerűen „a lányok agájának” nevezett. A Szudánból és Dél-Abesszíniából eununchnak elrabolt fiatal fekete fiúk kasztrálását felső-egyiptomi kopt kolostorok szerzetesei végezték – egészen a 19. századig, amikor az oszmán állam betiltotta a külhoni rabszolgák kereskedelmét.

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2010. novemberi lapszámában.