Autóstoppal a Föld körül XX.

Varga Péter blogja

Égő helyzetben maoisták között
Hemben egy nyugodt, egyenes embert ismerhettünk meg, akinek életszemlélete megoldás lehetne azok számára, akik munkájuk és magánéletük összeegyeztetésénél nehézségekbe ütköznek. Hem az egyik vezetője egy ügynökségnek, amely utakat szervez Tibetbe, Bhutánba, Indiába, illetve túrákat Nepál hegyeibe. És vezetője egy humanitárius, non-profit szervezetnek . Ezen felül családapa, valamint kanapészörfös. Egy-egy tea mellett beszélgettünk a készülő maoista sztrájkról és Tibetről is.

Tibetbe nincs más legális út, csakis szervezett, idegenvezetős, utazási iroda által kínált programcsomagon keresztül. Mivel egy illegális húzás (például meglógok a csoporttól a határátlépés után) nemcsak a tibeti utamat veszélyeztethette, hanem feltehetően egész Kinából kitiltottak volna, így lemondtam róla.

Hem egy éjszakára tudott vendégül látni minket, mivel másnaptól egy holland párt várt a kanapéja. Üzleti kapcsolatainak hála, a főváros központi helyén szerzett nekünk olcsó szállást (kb. másfél dollárt fizettünk fejenként egy éjszakára).

Reggeltől késő délutánig Katmandu utcáit jártuk. A maoisták kisebb csoportokban gyülekeztek a város különböző pontjain. Hol táncoltak, hol énekeltek, hol egy hangszórón át beszélő „vezető” körül álltak, néha-néha tapssal, hangos szóval kifejezve tetszésüket az elhangzottak után. Délután egy nagyobb csoport indult el a központból. Órákig meneteltek hatalmas kört leírva a fővárosban. Élükön egy platós autó ment, amelynek hatalmas hangszórója mögött – feltehetően – „jólbeszélő” illetve vezető beosztású párttagok ültek.

A többórás városjárás után fáradtan rogytunk le az útpadkára. Többen valamiféle fáklyamenetet említettek, mint az aznapi sztrájk lezárásául szolgáló eseményt. Már sötétedett, mire a helyszínre értünk. Míg századmagunkkal együtt egy felüljáró lépcsőjén várakoztunk, egy 8 év körüli kisfiú is megjelent. Kezében nejlonzacskó, amelyből – feltehetően bármely papír-írószer boltban kapható – folyékony ragasztót szipuzott. Még csak feltűnést sem keltett. A kereszteződésben gyülekező embereket figyelte, bár hogy pontosan mit is látott elhomályosodott szemeivel, azt nem tudom.

A tér másik felében az emberek lelkes ordítozásba kezdtek, amikor néhány kisbusz hátuljából előkerültek a fáklyák. Több százat, talán több ezret is kiosztottak. A bambuszbotok végére csavart rongydarabok hatalmas lánggal égtek. A tűz, a látvány megdöbbentő hatással volt az egésznapi gyaloglásban elfáradt emberekre. Ordítva, sokan őrjöngve-rohanva indultak el az egyik főúton. Égő rongydarabok repkedtek mindenfelé, a füst kilométerről kilométerre elviselhetetlenebb lett. Végig követtük a tűzmenetet, amely – leírva egy nagyobb kört – visszatért a kiindulás helyszínére. A fáklyákat egy rakásba gyűjtötték, majd az emberek szép lassan szétszéledtek.

A sztrájk közel egy hétig tartott. A megmozdulásokat követve – annak mintegy velejárójaként – a várost is keresztül-kasul bejártuk.

A maoisták – bár százalékban népszerűek – szimpatizánsai a vidék embereiből kerültek ki. Tízezreket hívtak a fővárosba a május elsejei ünnepségre, illetve, hogy erejüket demonstrálva a hatalmon lévő Kommunista Pártot lemondásra kényszerítsék. A Katmandut ellepő vörös zászlós, – pólós maoisták állítólag kétheti élelemmel érkeztek, ivóvizet a párt által szervezett vizes autók biztosítottak. Legtöbben az utcákon aludtak.

Az egész országban leállt a forgalom. A fővárosban minden bolt bezárt, a hotelajtók zsanérjai is csak néha-néha nyikordultak meg. A szuvenírboltok tarkította, szinte éjjel-nappal nagy forgalmú Tamel negyed utcáit lehúzott redőnyök szürkítették. Ám az épületek néma csendje nem a fővárosiak szimpátiájának jele volt. Ha bárki kinyitott, a maoisták nemtetszésével kellett számolnia.

Némi szimpátiát (vagy épp sajnálatot) azért a városlakók (leginkább asszonyok) körében is felfedezhettünk. A nappali forróságban menetelő izzadt testekre olykor enyhítő vízsugár érkezett az ablakokból. A tömeg éljenezve fogadta „anyáik” gondoskodását.

A város bizonyos pontjain, a főbb kereszteződésekben viszont annál inkább zajlott az élet. Időről-időre kisebb csoportok vonultak végig a város különböző részein. Ilyenkor először a kiáltozást lehetett hallani, lelkes menetelésüket, amelyet aztán az útjukba eső utcarész redőnyeinek lehúzása és gyors elnéptelenedése követett.

A rendőrség és az ENSZ ellenőrei szinte minden sarkon jelen voltak. A fővárosban teljes mértékben uralták a helyzetet. Katmandun kívülről viszont érkeztek hírek kisebb összecsapásokról.

A napról-napra fáradó sztrájknak a kegyelemdöfést a fővárosiak békés ellentüntetése adta meg. Végeláthatatlan sorokban vonultak fel a maoista „terrort” megelégelő emberek. Egyetlen egy maoista összejövetelen sem láttam még csak közel sem ennyi lelket.

A sztrájknak aznap este vége lett. Bár még voltak kisebb-nagyobb megmozdulások az elkövetkezendő napokban, a megfáradt, a napokat és éjszakákat az utcákon töltő sztrájkolók szép lassan megtértek otthonaikba.

306–307. nap: Nepálban krisztusi helyen
Némi körbekérdezés után – hogy merre érdemes gyalog elindulni, ha az ember Katmandu körül túrázni szeretne – Alexszel felpakoltunk, és elindultunk keletnek, ki a városból. Egy parkosított dombot megmászva, falusias részen folytattuk utunkat. A domb-láncolat oldalában futó ösvényeket követve – bár mindvégig szép kilátás nyílt a fővárosra – arra számítottunk, hogy idővel eltűnik a völgy a szemünk elől, s mi beleveszhetünk az „érintetlen” természetbe. A láncolat utolsó dombjára érve derült csak ki, hogy egy, a Katmandu-völgybe mélyen benyúló dombnyelv végén vagyunk, azaz ahelyett, hogy a köröttünk emelkedő hegyek erdejei felé haladtunk volna, a város szíve felé gyalogoltunk.

Bár aznap már kétszer bizonyítottuk természetjáró és -tájékozódó tehetségünket, nem adtuk fel, s a völgyben folytattuk az utunkat – immár rálátással a célul kitűzött hegy(ek)re. Egy kis, platós teherautónak hála hamar elértük a hegy lábát, ahol betértünk egy teára egy kis boltba. Ömleni kezdett az eső.

Hálózsákunk volt, sátrunk nem, így fedél után kezdtünk érdeklődni. Így ismertük meg Rupchardot, a 17 éves, nepáli fiút. Egy nemzetközi projekten keresztül egy német házaspár támogatta anyagilag, így járhatott iskolába. Angolul is beszélt, s felajánlotta, hogy segít nekünk. Mondta, hogy kövessük, s mi így is tettünk, bár még nem volt világos, hogy hova is tartunk.

Felfelé gyalogolva a hegyoldalban egy barlangot vettem észre. Csak hogy tisztázzam a helyzetet, odamutattam, hogy nekünk akár egy barlang is megfelel, azaz pusztán fedelet keresünk a fejünk fölé. A válaszból két dolog derült ki. Rupchardéknál fogjuk tölteni az éjszakát, másrészt az említett barlangba tigrisek járnak éjjelente, hogy a „dolgukat végezzék”.

A hegymenet pihenőinél a fél falut megismerhettük. A szakadék fölötti vason húzódzkodó kissrácok, de még a rizspálinka mámorban úszó apókák is kedvesen köszöntöttek. Rupchard nevetve kérdezte, hogy szerintünk miért van hét nővére?… Édesapja fiúgyermeket akart.

Már sötétben értük el az épp áramszünet sújtotta, gyenge fényben úszó házat. Belépve az alsó szint egyetlen helyiségébe olyan melegség csapott meg, amelyet gyerekként éreztem hittanórán, elképzelve Jézus születésének helyszínét. A jobboldalon a sarokban egy barna tehén állt, s a kérődzés transzától nyugodt szemeit kedvesen pihentette meg rajtunk. Mögötte, a lépcsőfeljáró árnyékában 3 kecske feküdt, s halkan ropogtattak. A baloldalon, a helység egyetlen fényforrása alatt az Anyuka és megannyi gyermek sürgött-forgott. Leültünk körbe a földre, s eddigi utunk egyik legízletesebb vacsoráját élvezhettük. A rizst és fűszeres rávalóit az atmoszférától, a nyelvi információcsere szinte teljes hiánya ellenére is oly gazdag kommunikációtól elvarázsolva fogyasztottuk kanalat formáló ujjainkkal.

Felmentünk az emeletre, s az erkély egyik sarkába fészkelve magunkat hosszan beszélgettünk. Rupchard egyik testvére, egy öt-hat éves kisfiú perceken át érdeklődve simogatta-vizsgálgatta az alkaromat, lévén a nepáliak alkarja szőrmentes.

Édesapjukat néhány éve vesztették el. A hadseregben szolgáló, 7 lány- és két fiúgyermeket nemző férfi öngyilkosságot követett el. Rupchard nővérei már szinte kivétel nélkül férjnél voltak, bár az este folyamán olyan sokan voltak jelen, hogy máig sem teljesen világos számomra, kit milyen családi kötelékek fűztek össze, ki lakott ott, s ki jött csak látogatóba.

A faluból legalább egyórás, kemény hegymenettel lehetett eljutni a házhoz, amelyet teraszos földek vettek körül. Az idős Anyuka feltehetően már nem nagyon hagyta el a házat s környékét, ám az iskolába járó Rupchard és testvérei naponta legalább kétszer megtették ezt a távot. Hogy elérjék az iskolabuszt, reggel 6-kor már talpon voltak. Mosakodás a kinti csapnál, egyenruha, felnőtt méretű, fényesre bokszolt cipő -gondolom, hogy idővel ne kelljen újat venni.

Másnap Rupchard útmutatását követve délutánig gyalogoltunk a hegyoldalban kis falvak és teraszos földek közt kanyargó úton. Végül leereszkedtünk a városba és a sztrájk lefújásával újraéledő kisbuszjáratokat kihasználva visszatértünk a hotelbe.

Évente rengeteg turista keresi fel Nepált, hogy a Himalája hegyóriásait megmászva a természet monumentalitásának hódolva – vagy épp hatalmasságát legyőzni akarva – túrázzon. Én ezt a Nepált ugyan nem láttam, néhány emberóriásával azonban találkozhattam.

A cikksorozat előző részei: