Autóstoppal a Föld körül XXI.

Varga Péter blogja

Tibetben norvég álomban járva
Az ember átlépi a kínai-nepáli határt, s belép egy hatalmas múzeumba – Tibet földjére. A busz üvegfala mögül szemléli a kiállított világot, annak is csak azon részeit, amelyeket a kiállítás szervezők bemutatásra érdemesnek, azaz az igazgató presztízsét nem aláaknázónak találtak.

Néhol eltűnik az üvegfal, s a látogató meg is tapinthatja, amit lát. De mindenki mindig ugyanazt. Múzeumba halott dolgok kerülnek, amelyek már nem életképesek. Tibet a múlté, a jelen Kína?

Azt hiszem, nem mi voltunk az egyetlenek, akik némi kétkedéssel jelentek meg a szervezett út első napjának reggelén a busznál. Ám még ha így is volt, a kételyek hamar eloszlottak. Remek csapat jött össze. A világ különböző pontjairól kb. húsz fő. Párok, barátok, magányos utazók, akik – csakúgy mint mi – nem a szervezett turistautak hívei, ám választásuk nem lévén, rábólintottak erre a csomagra. Mexikó, USA, Izrael, Indonézia, Anglia, Németország, Franciaország, Hollandia, Spanyolország és persze Magyarország adta a kisbusz utasait. Alexszel leghátul ültünk. Mikor a kb. 30–40 cm-re a fejem fölötti tetőrekesztet ültemben lefejeltem, elismertem, hogy rázós az út. A határ egy völgyben húzódik, a határállomások egymással szemközt, a hegyoldalban állnak. A nepáli részen hamar átjutottunk, a kínain viszont órákat töltöttünk. Kína Tibet feletti uralma nemzetközi, illetve utazós körökben mélyen el van ítélve. A kínai hatóságok nagy ellenségüknek az amerikai hátizsákos turistákat tekintik. Az európaiak egy fokkal könnyebb helyzetben vannak, ám az alapos átvizsgálás őket/minket sem kímélt.

Mindent kipakoltak a zsákjainkból, külön figyelmet fordítva a könyvekre, ugyanis bármely Tibettel foglalkozó, monk képét tartalmazó, vagy a tibeti buddhizmussal foglakozó könyv, útikönyv bevitele tiltva van. Egy tiszt közel 20 percig lapozgatta gyanús szemekkel az izraeli srác egyik könyvét.

A kínai oldalon új idegenvezetőt, új buszt kaptunk, majd elindultunk a hegyoldalban az ég felé. Néhány km után tökéletes aszfaltút váltotta fel az addig „bélrázó, köves tekervényt”. Az eget sötét felhők borították, még vadabbá varázsolva a hegyek tengerét. Nyalam városkában álltunk meg, s foglaltuk el többágyas, hideg szobáinkat.

Én máshol jártam. Magával ragadott a hideg, nedves levegő, az egyhangú, unalmasnak mondható házak sora, az üres főút, a városra nehezedő, sötét fellegek, a vad, ismeretlen, elérhetetlennek tűnő hegyek vonulatai, a fűtetlen szobában, nehéz, vastag takaró alatt való alvás. Bár ez volt a jelen, az aktuális helyszín, ez adta a kis, tibeti város atmoszféráját én mégis Norvégiában illetve Alaszkában jártam. Boldog voltam, de az emlékeimben.

310. nap: majdnem a világ tetején
Egészen 5200 méteres magasságig kapaszkodtunk fel a kisbusszal. Az ember ugyanúgy lélegzett, mint máskor, ám egy-két percenként a teste hirtelen jelezte, hogy a lentebb bevált módszer itt nem elég. Ilyenkor, mint egy hosszú merülés után a vízből kibukkanva, oxigénre szomjasan levegőért kaptam.

A végtelen számú hegycsúcsok közül az év ezen időszakában (május) csak a magasabbakat (6000 méter felett) borította hó. Az alacsonyabbak a „sok csapadéktól rozsdaszínt öltve” kopáran húzódtak meg ősz hajú rokonaik mellett. Időről-időre kis falvak bukkantak fel az út mellett, ahol fehér, lapos tetős házacskák adtak otthont a leginkább jaktenyésztésből élő családoknak. Egy fennsíkon megállva idegenvezetőnk egy hóborította csúcs felé mutatott: a Mount Everest. A látvány maga nem volt lenyűgöző, hisz mi is közel 5000 méteren voltunk. A pillanat varázsát pusztán a tudat – hogy bolygónk legmagasabb pontját szemléljük – adta.

Lhatse városában töltöttük az éjszakát. Bár mindig egy étteremnél állt meg a busz ebéd-, ill. vacsoraidőben, mi Alexszel elindultunk a város utcáin kevésbé „kirakatos” helyet kutatva. Egy kis függöny mögött meg is találtuk, amit kerestünk. néhány asztal, az egyiknél néhány katonatiszt és rengeteg sörös doboz, a másiknál néhány rendőr, a harmadiknál – szintén csodálkozva ránk tekintő – néhány tibeti férfi és nő. A három rendőr épp evett, így mi rámutattunk az előttük tornyosuló gombóc dombocskára, hogy abból kérünk két adagot. Az evőpálcikával ügyetlenkedve, teát szürcsölgetve, az atmoszférát kiélvezve fogyasztottuk el a vacsoránkat.

311.nap: vezetett bolyongás
Egy nagyobb városba, Shigatséba buszoztunk. A szállás minősége luxusszintre ugrott. Kétágyas szobák fürdőszobával, sampon, angolvécé, tévé, az ágy melletti éjjeliszekrényről szabályozható lámpák, kártyás ajtózár. A mi szobánkban gond volt az árammal, az ablakot nem lehetett zárni, a vécét lehúzni és a kártyás bejutás sem ment egyről a kettőre.

Ebéd után látogattunk el a Tashilompu monostorba, amely 900 monknak ad otthont. Kívülről még lehetett fotózni, ám a belső terekben már kamerák vadásztak az óriási összeget be nem fizető, illegális fotósokra. Fiatal, vörös sapkás monkok egy csoportja épp szertartásra készült. A gyerekek röhögtek, bohóckodtak, kötekedtek, míg vezetőjük, egy idősebb monk megértően, félkomolyan próbálta fegyelmezni őket. Majd hirtelen elhallgattak, s szép sorban bevonultak egy terembe. A monostor épületeit, az aranytetős főépületeket leszámítva a fehérfalú, festett szürke keretű ablakú házak adták. Bejárva zegzugos részeit, halkan megcsodálva arany buddha-szobrait szabadfoglalkozást kaptunk idegenvezetőnktől. Alexszel nyakunkba vettük a várost. A feliratokat leszámítva amerikai kisvárost idéző helyeken bóklásztunk. Széles aszfaltút, egyhangú, egy-két szintes épületek. Internet után kérdezősködve egy nagy épület sötét lépcsőjén egy szinttel feljebb mentünk. Elhúzva egy ajtóul szolgáló, nehéz függönyt egy hatalmas terembe léptünk. Több mint száz számítógép, nagyképernyők, fotelek, privát szobácskák, cigarettázó fiatalok számítógépes játékokba merülve. Nem éppen az a hely, ahova az ember csak beugrik elolvasni az e-mailjeit.

Gyantséba hajtva ellátogattunk a Khumbula-sztúpához, majd a Phalkhor monostorba, amelyhez egy emeletes, 77 kamrát rejtő sztúpa is tartozik. Néhányan kitartóan bepillantottunk mind a 77 termecskébe, néhol zseblámpával megvilágítva a különböző Buddha-ábrázolásokat, falfestményeket. A sztúpa tetejéről ráláthattunk a városra illetve a közeli hegy tetejére épült erődítményre, amelyhez hosszú várfal kanyargott fel a hegyoldalban.

313–315.nap: Lhasza
Tibet fővárosa felé megálltunk egy, az utóbbi években rekordsebességgel olvadó gleccser alatt, majd lejjebb ereszkedve a hegyek között egy fenséges tó mellett folytattuk az utunkat.

A Lhaszában töltött 2 és fél nap csak megerősített abban az elhatározásomban, hogy Tibetet most nem fogom megismerni, s hogy ide majd egyszer vissza kell térnem. Majd akkor, amikor szabadon felkereshetem a hegyek rejtette falvakat, amikor nem láthatom a Dalai láma szobáját, mert éppen tárgyal valakivel. A Potala palotára kb. 1 óra állt rendelkezésünkre. Szinte milliméteres részletességgel díszített Buddhák, sztúpák, falfestmények, sürgető szavak, „fotózni tilos”-táblák zavaró keverékével a fejemben hagytam el e vakító fehér falaival a város fölé tornyosuló épületet.

Ellátogattunk a Jokhang-templomba, amelynek egyik szárnya épp akkor kapott új fedelet. Nők és férfiak csoportja dalt énekelve, azonos ütemre lépkedve és egy botra erősített koronggal csapkodva tömörítette a fedőanyagot. Egy újabb monostor, ahol a turistáktól körbevett fiatal monkok tenyerükbe csapva tesznek fel kérdéseket társaiknak. E – feltehetően ősöreg – rituálé mára cirkuszi formát kezd ölteni. A múzeum a tibeti kultúra helyett a kínai vezetésnek áldoz, állít emléket. Az utakon hihetetlen rendőri és katonai jelenlét van. Hatalmas, modern épületek vetik árnyékukat a kis, tibeti házakra. Nem is tudom, hogy a turisták vagy a katonák voltak többen. De biztos nem a helyiek.

Nyomott hangulatom egy idő után érdektelenségbe fulladt. Azt hiszem, több időt töltöttem a csoport néhány tagjával a hotel kertjében beszélgetve (amúgy remek hangulatban), mint amennyit szállásunk falain kívül. Kedves idegenvezetőnket megszerettük az együtt töltött hét alatt. Vezetéséből ugyan szinte semmit nem értettünk, s legtöbben igen hamar feladtuk, hogy az egy-két elcsípett szóból összerakjunk valamiféle információt, mégis csapattagnak számított.

A csoportból többen repülőre ültek, egy pár pedig még Lhaszában maradt. Nyolcunkat taxi vitt ki a vasútállomás új, túlzóan nagynak tűnő épületéhez.

Az első egy-két órában hegyek között futott a vonat, majd szép lassan a végtelen fennsík magányába olvadtunk. A kb. 14 órás vonatút nagy részét az amerikai Nicole társaságában töltöttük, aki – amíg láncban itta a söröket és szívta a cigarettákat – sajátos stílusában öntötte magából a jobbnál-jobb történeteket. Kedvenc New York-i kocsmájáról is mesélt, ahova belépve, ha az ember nem néz ki elég rosszarcúnak, alkoholistának, azonnal ki lesz közösítve a háborús veteránok e törzshelyéről. A hely varázsát az állandó jellegű, töménytelen ivászat, az olykor részeges baseballütő csaták és a nagy rejtély – miszerint az ember ott mindig rengeteget iszik, de valahogy sosem fizet – adja. Egy bár, ahonnan lehetetlen kirúgatni magad.

Kb. 1100 km után, az első megállónál öten szálltunk le. A francia pár, a német Vita és mi. Elcsigázva néztünk szállás után a golmudi éjszakában. Az állomás melletti nagy szálloda csillagászati árai a szemközti oldalra űzött minket, ahol találtunk is egy kis, házaspár vezette hotelt. Némi alkudozás után azzal a feltétellel kaptunk egy háromágyas szobát, hogy reggel 9-ig távozunk (akkor még nem tudtuk, hogy Kínában nem mindegyik szálloda fogadhat külföldieket). Fejenként kb. másfél dollárnyi jüant fizettünk.

Másnap délelőtt a francia pár elköszönt és dél felé vette az irányt. Vita, Alex és én pedig elhatároztuk, hogy megnézzük magunknak ezt az – egy útikönyv szerint – érdektelen várost.

A cikksorozat előző részei: