Migráció a harmadik világon belül

Nicaraguaiak építik a Costa-Rica-i épületek java részét, paraguayiak aratnak Argentínában és nepáliak dolgoznak az indiai bányákban. Indonéziaiak takarítanak maláj otthonokban, és Burkina Fasóból érkezett idénymunkások gondozzák az elefántcsontpartiak földjeit. Az Egyesült Arab Emirátusoknak alig 800 ezer állampolgára van, ám a vendégmunkások száma meghaladja a 4, 5 milliót – a lakosság 85 százaléka vendégmunkás. Ez utóbbi persze extrém esetnek számít. Ráadásul az Emirátusok ugyan a definíció szerint a fejlődő országok sorát gyarapítja, nem állítható róla, hogy szegény ország. Mindazonáltal a fentebbi példák jól mutatják: a szegény országokból induló migráció célpontjai között nem feltétlenül a fejlett világ államai állnak első helyen.

Délről délre
A Világbank ennél többet is állít: becslése szerint a „délről délre”, azaz egy szegény és igen fejletlen déli államból, egy szintén szegény déli államba irányuló migráció mértéke majdnem eléri a „délről északra” irányuló migráció mértékét. Ráadásul a szegényebb államokban munkát vállalók hazaküldött pénze sem tűnik kis összegnek: a Világbank szerint elérheti az 55 milliárd dollárt, ami a világ migránsai által egy év alatt hazaküldött pénzek közel hatoda. A The New York Times beszámolója szerint az így összegyűlő közel 300 milliárd dollár háromszor akkora összeget jelent, mint amennyit a világ országai hozzávetőleg összedobnak segélyezés céljára egy év alatt.

A szomszédos, szintén szegény államokba irányuló kivándorlás ténye persze korántsem meglepő, ha csak néhány latin-amerikai példát szem előtt tartunk: míg ugyanis Nicaraguában az átlagjövedelem 1000 dollár körül mozog, addig a szomszédos Salvadorban ez 2500 dollár, míg a szintén szomszédos Costa Ricában a nicaraguai átlagbér majdnem ötszörösét lehet megkeresni egy év alatt.

Az sem véletlen, hogy jelentős népességmozgás figyelhető meg a guatemalai-mexikói határon: míg a kisebbik latin-amerikai államban 2640 dollár az átlagkereset, addig az aztékok utódainál 7800 dollár felett keresnek átlagban – igaz ez utóbbi már egész jó átlagnak tűnik dél-amerikai viszonylatban. Nem így a Dominikai Köztársaságban jegyzett 2850 dolláros átlagkereset: ez ugyancsak komoly elmaradottságra utal, ám a sziget nyugati, kisebbik felét elfoglaló Haiti adatával összevetve ez is hatalmas összegnek tűnik: Haitin az éves átlagjövedelem nem éri el az 500 dollárt.

Csak egy folyó választja el őket?
A Dominikai Köztársaság hatszoros (ám világviszonylatban még így is igen alacsonynak számító) átlagbére pedig ugyancsak csábító, főleg úgy, hogy a különbséget közvetlen közelben élik meg. A két országot elválasztó folyó egyik felén elterülő dominikai Dajabón városában aszfaltozott utak, internetkávézók találhatók, és közművekkel is viszonylag jól ellátott. A folyón átívelő híd túl oldalán, Ouanaminthe-ben azonban még közvilágítás sincsen, csakúgy mint nem teljes körű a vezetékes ivóvízellátás, noha ez utóbbi város nyolcszor akkora, mint dominikai szomszédja. Nem véletlen, hogy feketemunkások tömegei próbálnak szerencsét a szomszédos államban. Igaz, a munkafelügyelők gyakran kitoloncolják a haiti munkavállalókat, sokszor igen embertelen módon bánnak velük, ám a határőrökkel a kitoloncolt munkavállalók gyakran mégis meg tudnak egyezni: egy kis juttatás fejében már a határon visszaengedik a „gazdagabb” államba kényszerülőket.

A haiti-dominikai határon összetákolt fa viskókban élők, és innen átszöktetett feketemunkásoknak persze azért van munkájuk, mert a dominikaiak egy része szintén más országban próbál szerencsét. Jól mutatja ezt a jelenséget Guinea és a Zöld-foki szigetek példája: Guineából ugyanis igen sok munkavállaló érkezik a 2100 dolláros átlagjövedelmet felmutató Zöld-foki szigetekre, amelyről viszont közismert, hogy GDP-jének közel egynegyedét a szigetekről kivándorolt munkavállalók által hazaküldött pénz teszi ki. A migránsok pénze nélkül a gyakran éhínség és szárazság sújtotta Zöld-foki szigetekiek még többen nélkülöznének.