Végtelen ég alatt

Részlet a Magazin decemberi lapszámából.

„Mondd csak, elvágyódtál-e valaha innen?” – kérdeztem.

1969 nyarát írtuk, s már hetek óta egyetlen csepp eső sem esett. Kísérőmtől – a montanai Stanford hutterita vallási közösségében élő 17 éves fiútól – tudtam: az igazi szárazság onnan ismerszik meg, hogy már egy magányos lovas is fölveri az út porát. Lovainkkal megpihentünk a patakparton. A víz hűvös volt és földízű. Mohón kortyoltuk és fröcsköltük az arcunkra – mit sem törődve azzal, hogy ingünk csuromvizes lett.

„Úgy értem, megfordult-e már a fejedben, hogy elhagynád a kolóniát?” „Á, dehogy!” – felelte a fiú. – „Elég nehéz lehet az élet odakint, ahol egy szál magában kell megélnie az embernek. Vagy nem?” Hagytuk, hadd igyanak a lovak, majd újra nyeregbe szálltunk. „De, bizony előfordulhat…” – szóltam végül.

Vajaskenyér T. J. 17 éves volt, amikor egy marharanchen megismerkedtem vele. Mivel az iskolában csak bukdácsolt és mindig bajba keveredett, apja buckaroonak, azaz marhapásztornak adta a nevadai IL Ranchre. Itt éppen helyi sütésű, mogyoróvajjal és édes sziruppal vastagon megkent kenyeret majszol.

E fesztelen eszmecsere óta odakint, a világban utazgatva töltöttem életem jó részét. Sok csodálatos helyen jártam. De az amerikai Nyugat mindig velem maradt, egyre csak visszavárt. Bár a Nyugat peremén, Minneapolisban nőttem fel, egészen a hatvanas évek közepéig kellett várnom, hogy a National Geographic megbízásából eljussak az egykori Vadnyugatra. Máig emlékszem arra a wyomingi hajnalra, a magas hegyi réteken felderengő napfényre, a szinte karnyújtásnyira lebegő felhőfoszlányokra. Az élmény újabbat és újabbat kívánt, mígnem azon vettem észre magam, hogy kapva kapok bármely indokon, bármilyen riportötleten, amely visszavisz e végtelen tájra a keleti partvidékről, ahová a munkám kötött.

Kocsma Mindig is kedveltem a bárok hangulatát. Marhatenyésztők lakta, szeretett városomban, Elkóban a „lokál” álomszerűen tükröződő felirata és élénk cukorkaszínben villódzó éjszakai fényei vezettek célhoz. A Mountain City ivójában merengő arccal ülő buckaroo másnap reggelre valóra váltotta nagy tervét: odahagyta a várost…

Az utóbbi időben már Montana nyugati fertályában töltöm az év felét. Ismertem egy idős montanai marhapásztort, aki már meghalt azóta. Ő gyakran merengett a régi időkön, amikor még nyitottabb volt a táj, kevesebb kerítés és kapu állta útját a lovasnak – jóformán semmiféle korláttal nem találkozott a szabadság földjén. Gondolom, ma sokan érezzük úgy, hogy beszűkült a mozgásterünk. Mintha olyan kapuk lennének az életünkben, melyek nem nyílnak meg soha. De ha szerencsénk van, találunk magunknak egy különleges helyet. Azt is megváltoztatja talán a múló idő – ám ha szívből szeretjük, mindig lesz egy része, amely életünk végéig velünk marad. Számomra ez a hely az amerikai Nyugat.

Vágta Magányos lovas, Texas (1974). Ha létezik egyetlen kép, amelyen sikerült az amerikai Nyugat végtelen szabadságát megörökítenem, akkor a vágtázó nyugat-texasi cowboy fotója lehet az.

A teljes cikket elolvashatja a Magazin decemberi lapszámában.