Autóstoppal a Föld körül – interjú

 – Sok furcsaságot csináltál már életedben, azelőtt is, hogy elhatároztad, körbestoppolod a Földet. Melyik volt számodra a legkedvesebb kalandod?

 – Szívesen emlékszem vissza a Norvégiában alaszkai huskykkal, kutyaszánozással töltött évekre. Jack London Alaszkája annyira megfogott, hogy 2004 végén egy német barátommal, Benjóval felstoppoltunk Norvégiába szerencsét próbálni. Őt F. Nansen expedíciós könyve inspirálta. Fél évet a déli szigetvilágban dolgoztunk, majd ezt követően északon póbáltunk boldogulni. Ezt egy kutyaszános iskola követte, majd különböző kennelekben dolgoztam. Az út előtt egy népfőiskolán voltam asszisztens a kutyaszános szakon. De hát nem furcsaság az, ha az ember a vágyait követi.

 – Milyen pozitív változások történtek benned az út során? Vannak tapasztalható jelei?

 – Nehezen tetten érhetők a változások, hisz egy folyamatos, állandó átalakulásról van szó, illetve azért is, mert a körülmények, a szituációk is mindig különbözők. A leginkább majd akkor fogom ezeket látni, amikor visszatérek egy már ismerős közegbe, azaz otthon. De egy biztos: az érdeklődési köröm tágul, a híreket egyre többször tudom személyes tapasztalatokhoz, emlékekhez kötni. Naponta tapasztalhatom meg, hogy a világ mennyire támogató, naponta új hatások érnek – egy ilyen kalandból nem lehet vesztesen kikerülni!

 – Mi lett a cserélgetős projekttel? Valamikor abbahagytátok. Mi volt annak a lényege?

 – Mindketten egy-egy sajtvágóval indultunk útnak. A terv az volt, hogy minden országban megszülessen egy csere. Az első néhány országban még működött is, de aztán egyre inkább olyan tárgyak kerültek hozzánk, amelyek eszmei értéke illetőleg a hozzájuk fűződő érzelmi szál meggátolt minket abban, hogy kiadjuk a kezünkből. A legutolsó csere Libanonban esett. Egy aranyműves fiú egy több, mint 30 éves mérőeszközt adott egy albán tábornok gyöngysoráért. Azóta is magammal hordom ezt a becses műszert, s addig nálam is lesz, amíg rendeltetési helyére nem kerül. Azaz valaki szeretné illetve valaki használni tudja.

 – Hogy vagy/tok képesek tartani a színvonalat az írásokban? Mi bármikor leülhetünk a gép elé, hogy olvashassuk a történeteiteket, de nektek néha viszontagságos körülmények között kell civilizált helyre bukkannotok.

 – A legtöbb országban ma már viszonylag könnyű internethez jutni. Általában hetente egy napot blogírással illetve a fotókkal, videókkal töltök. Nem hajt a tatár, ha minden nap kalandot hajkurásznék, már valószínűleg kiégtem volna. A blogírásban a fotók valamint az utazás során készített jegyzeteim segítenek.

 – Mennyi van meg még az eredeti felszerelésetekből?

 – Az úton töltött hónapok során szép lassan leminimalizálódott a felszerelés. Ha nem cipelnék magammal fényképezőgépet, kamerát és egy netbookot, egy nagyobb iskolatáskába is beleférne minden. E kütyük és a velük járó rengeteg kábelen kívül csak néhány ruhadarab, sátor, hálózsák, elsősegély csomag illetve néhány apróság van csak a hátizsákomban.

 – Kik segítenek az úton? Családtagjaid mennyire támogatnak az úton?

 – Mindenki. Naponta érnek támogató gesztusok bármerre járjak is kultúrától, vallástól függetlenül, mindenhol. A családom és a barátaim is támogatnak, ahol csak tudnak. Többen is segítenek a blogok angolra való fordításában, az olykor-olykor felmerülő, az expedíció weboldalával kapcsolatos technikai problémák leküzdésében. A norvég Valdres Népfőiskola pedig 5000 norvég koronával támogatta az expedíciót.

 – Mi az amire most a legnagyobb szükségetek van?

 – Anyagi támogatókat keresek, hogy folytathassam az utat. Meggyőződésem, hogy a közel másfél év alatt összegyűlt anyaggal, illetve a jövőbeni tervek nyújtotta lehetőségekkel mindkét fél számára kedvező feltételekkel alakíthatunk majd ki együttműködést egy-egy érdeklődő céggel, szervezettel.

 – Ha kedvetek támad megálltok egy helyen huzamosabb időre is?

 – Több olyan hely volt, ahol heteket töltöttem, sőt olyan is volt, hogy visszafordultam, visszatértem egy országba, városba. Volt, hogy vízumügyek marasztaltak, volt, hogy a hely, volt, hogy az emberek, akiket szerencsém volt megismerni, volt, hogy csak jólesett „leülni” egy kicsit. Legtöbbször persze az utóbbiak keveréke az ok. Ausztráliát elérve is hosszabb „pihenőt” tartok majd: pénzt kell keresnem.

 – Meddig maradnak meg szerinted az útközben kialakult barátságok? Ki a legkedvesebb, akire a legszívesebben gondolsz?

 – Épp most kaptam egy e-mailt Iránból. Morteza, akinek birkafarmján anno a karácsonyt töltöttük, Délkelet-Ázsiában lesz egy hónapig, így jó esélyünk lesz majd összefutni. Valakivel csak néhány órát töltöttem, de állandó kapcsolatban állok, valakivel pedig napokat, s a kapcsolat megszakadt. Persze az ellenkezője a gyakoribb. Szinte kivétel nélkül mindenkire szívesen gondolok, akivel eddig összehozott a sors. Arra a sofőrre sincs miért haragudjak, aki meglépett a pénzemmel, hisz egy helyi vendéglátós úr megmondta: „Allah majd gondoskodik róla…”

 – Eléggé spontán vagy. Mi volt az eddigi legnagyobb kalandod?

 – Az egész expedíció ötlete igen spontán volt, s maga az egész expedíció egy hatalmas külső és belső kaland. Ezen belül pedig a legnagyobb kalandok mindig azon emberek személyisége, története, akikkel összehoz a sors. Egy fuvar az albán hegyekben egy teherautó platóján, egy harc egy majommal az ellopott könyvemért, a Fuji tetejéről nézni a napfelkeltét mind maradandó élmények…, ám egy Hezbollah-család vendégszeretetét élvezni, vagy kínai iskolás gyerekeket boldognak látni az Alex által játszott zene hallatára, nos ezek és az ehhez hasonló tapasztalatok azok, amelyek igazán hatással vannak egy ember személyiségére (Kínában,

egy hirtelen ötlettől vezérelve vettünk egy triciklit, egy szintetizátort és kerekezve, zenélve folytattuk az utunkat).

 – Kicsit csúszásban vagy az eredeti menetrendhez képest, nem?

 – Ez igaz, de az eredeti menetrenddel már nem sokat törődöm, hisz az útvonal is sokat változott a tervezetthez képest. Kötöttséget csak a vízumok, az időjárás, illetve majd hamarosan a tengeri hajóforgalom jelentenek. Útiterv és menetrend anno inkább élvezetből született, hisz hogyan is tervezhetnénk meg egy út részleteit az ismeretlenben?

 – Mi volt a legmegrendítőbb történet amit átéltetek, hallottatok?

 – Az irániak a jelenlegi rezsim elnyomása elleni, bátor harcának megtorlása családokat szakít szét, életeket lehetetlenít el, csontokat tör. Ott sok olyan sorsról hallhat az ember, amelyet nehéz megértenünk, hisz a viszonyok nálunk oly’ mások. A méltóság, amely egy-egy sorsot körülleng, lehengerlő. De nem mindig kell ismernünk a háttértörténetet. Egy pillantás, egy mozdulat, egy kérés is képes történetet mesélni és megrendíteni az embert.

 – Milyen gyakran találkoztok a családotokkal, miképp kommunikáltok velük, és ők hogyan reagálnak utatokra?

 – Személyes találkozóra sajnos még nem volt mód, de rendszeresen tartjuk a kapcsolatot e-mailben, skype-on, olykor sms-ben.

 – Ha most véget érne az utazásotok, melyik országo(ka)t ajánlanád, hogy azt mindenképp látni kell egy átlagos magyarnak? Miért pont azt?

 – Ha valaki nosztalgiára vágyik, menjen Oroszországba, ha a történelem és a politika érdekli, akkor Iránba, ha a vallások, akkor Indiába, ha mesés tájra vágyik, akkor Kurdisztánba, ha kicsinek akarja érezni magát, akkor a Himalájába… s még sorolhatnám, hisz minden országnak megvan a maga bája, erős oldala. Ugyanakkor pedig – különböző mértékben ugyan – szinte mindent minden országban meg lehet találni. Attól is függ, hogy valaki pihenésre vágyik-e vagy információ-éhsége van. Ha az előbbi, akkor tengerparti ország, ha az utóbbi, akkor gyakorlatilag mindegy, mely ország(ok)ba látogat el.

 – Észrevettetek magatokon olyan szokásokat, melyeket utazásotok rakódtak rátok?

 – Rendszeres ellenőrzés, hogy pénz, útlevél, a kamerák megvannak-e, pihenő után induláskor visszanéz az ember, hogy nem felejtett-e el valamit.

 – Van top tízes étellistátok? Melyik ételt ajánlanátok kóstolóként? Tudtok főzni olyasmit, amit utatok során megszerettetek?

 – Bármelyik országban járjon is az ember, a házi koszt mindent visz. Mindketten rajongunk a humuszért, az iráni konyha gasztronómiai örömmámor, illetve hadd emeljem ki a távol- keleti orosz város, Habarovszk nejlonzacskóban kapható majonézét. A konyhában nem mozgok túl otthonosan.

Szabados Melinda

National Geographic Online