Tudósok, titkok, terroristák városa: Timbuktu

Timbuktuban, karavánok régi pihenőhelyén nyomozok. Nemsokára egy sókereskedővel lesz majd találkozóm. Úgy hírlik, tud valamit a franciáról, akit emberrablók tartanak fogva fönn északon, Mali sivatagában.
Írta: Peter Gwin
Fényképezte: Brent Stirton
A sókereskedő teherautói rendszeresen járják azt a sivár vidéket. Utánpótlást szállítanak az algériai határhoz a bányákba, és bitangnehéz sótömbökkel térnek meg Timbuktuba. Nagyon bíztam benne, hogy a sókereskedőnek lesz mit mesélnie az emberrablókról, akik mostanára jószerével tönkretették a legendás Timbuktu idegenforgalmát.
Kevéssel azután érkeztem az arab negyedbe, hogy a müezzin utoljára szólította imára a híveket. Mezítlábas fiú lépett ki a házból. Átvezetett a sötét udvaron, majd egy kőlépcsőn fölhágtunk a tetőteraszra. A párnáján elheverő sókereskedő maga is testes ember volt, de szinte elveszett a mellette ülő behemót mellett. Két méter magasra taksáltam a másik pasast, amikor köszöntésemre fölállt, és fölém tornyosult. Csak két szeme látszott ki a vászonturbánból, forró lapátkezében szinte elveszett a tenyerem. Ráérősen köszöntöttük egymást, szép sorban fölvonultattuk a szokásos, nyájaskodó fordulatokat.
Örök becsű szövegek, varázsokkal teli kéziratok rejtekhelye, gonosz cselszövények melegágya az ódon karavánváros
Évszázadok óta így indul a társalgás errefelé. „Béke legyen veled. Veled úgyszintén. Jó egészségnek örvend a családod? Kövérek a jószágaid? És te magad jó erőben vagy? Igen? Hála legyen Allahnak!” A bevezető diskurzus végeztével a sókereskedő elhallgatott, az óriás pedig pergamenköteget húzott elő. Bársonyosan meleg baritonján magyarázni kezdett. Ez egy Korán-töredék, mutatta, Medinából származik. Több száz éve hozta onnan egy karaván.
„Réges-rég az aranynál, a rabszolgánál is becsesebbek voltak a könyvek Timbuktuban” – jelentette ki, vaskos mutatóujjával is nyomatékot adva mondandójának. Azzal fölkattintott egy elemlámpát, orrára biggyesztette görbült szárú ókuláját, és fennhangon olvasni kezdett. Vigyázva, óvatosan forgatta a töredezett lapokat, lassan sorjázó szavait a sókereskedő tolmácsolta: „Vajon azt gondolják az emberek, hogy hagyják őket, hadd mondják: hiszünk, anélkül, hogy próbára lennének téve? Mi már megpróbáltuk azokat, akik előttünk éltek. Allah tudván tudja majd, kik azok, akik az igazat mondják, és kik azok, akik hazudnak.” (29. szúra, részlet; Falus Róbert fordítása)
Tanóra a tetőn: Bubakar Szadek (fehérben) sivatagi cserjéről nyesett vesszővel oktatja a kalligráfiát. Egykor jövedelmező üzletág volt itt a könyvmásolás; kereskedők, tudósok hordták a városba, és írnokhad másolta a kéziratokat.
Ugyan mi köze lehet ennek az elrabolt franciához, tűnődtem magamban. „Nézd, milyen gyönyörű az írás! – mutatta a férfi a vörös és fekete tintával rajzolt, rég megfakult indákat a sárguló pergamenen. Elhallgatott, aztán kibökte: – Neked adom, ha jó árat kínálsz érte.” Azzal az ürüggyel válaszoltam, amely mindig jól beválik, ha ezüst ékszert tukmáló árust, suhancot kell lerázni a mecsetnél. Megköszöntem illőn, hogy megmutatta nekem ezt a könyvet, majd kijelentettem: túl szép ez az írás ahhoz, hogy megfosszam tőle Timbuktut. A behemót udvariasan bólintott, fogta a pergament, föltápászkodott, és lement a kőlépcsőn.
A sókereskedő cigarettára gyújtott, és beszélni kezdett. Szavait apró füstpamatok kísérték. Ennek az ismerősének nagyon nincs ínyére, hogy el kell adnia a könyvet, hiszen anyai öröksége, de hát a családjának szüksége van a pénzre. „Idegenvezetőknek szokott dolgozni, ám mostanában nincsenek turisták. Mindannyian megszenvedjük, ami a sivatagban történt.” És akkor, végre-valahára, rátért a szerencsétlen francia ügyére: „Úgy tudom, a Félszemű már megszabta a határidőt.”
Timbuktu legnagyobb kézirat-magángyűjteményében, a Mamma Haidara Könyvtárban e célra gyártott, a régihez hasonló papírral dolgoznak a restaurátorok. Digitális hordozóra is másolják a szövegeket.
A teljes cikket elolvashatja a magazin 2011. januári lapszámában.