Új ország Afrikában: Dél-Szudán!

Írta Matthew Teague   Fényképezte George Steinmetz

Jó néhány esztendeje, még a legutóbbi polgárháború előtt történt, hogy egy szudáni fiú, a kis Logocho óvatlanul bekukucskált fűkunyhójuk ajtaján. Édesapja erre fölpattant, nyakon ragadta, és egy nagyobb fiú segítségével kemény marokkal ledöntötte a porba… Különös gyerek ez a Logocho! Testén térdeplő apja vállát és mellkasát forradások barázdálták, arcát pontok és vonalkák díszítették, akár megannyi morzejel. Figyelmeztetésül bármely marhatolvajnak – legyen akár dinka vagy nuer –, hogy a férfi a murle törzs tagja, aki megvédi csordáját, lándzsával, késsel, de akár foggal-körömmel is.

Csakhogy Logochót cseppet sem érdekelte a törzsi hagyomány! Amikor a többi fiút – köztük saját bátyját is – férfivá avatták a murlék ősi szokása szerint, ő inkább elfutott, és elbújt a fűben. Most remegve kucorgott a porban, olyan csupasz testtel, mint egy borjúé; semmi sem jelezte rajta, hogy murle lenne. Ám ami még aggasztóbb volt: a kilencéves fiút teljesen hidegen hagyta a jószág. Bátyjával együtt ő is odaguggolt persze a tehén mellé, hogy megfejje, de neki a marha csak egy állat volt, amelyik történetesen tejet ad.

Ezzel szemben a murle férfiak és dél-szudáni vetélytársaik élete a marhák körül forgott, amióta világ a világ. Nevet adtak nekik s felcicomázták őket, mellettük aludtak. Énekeltek róluk, táncoltak a tiszteletükre, szerették őket. Menyasszonyt vettek értük, akik azután gyermekeket szültek, a fiaik pedig még több tehenet gondozhattak. „Mi az életed célja?” – kérdezte fiát az apa. Mert amíg a férfinép víz után vándorolt a jószággal, Logocho otthon maradt a nagyanyjával. Az öregasszony barázdákat kapart a kérges földbe, hogy cirkot, babot, kukoricát, sőt tököt termesszen. Ínség idején még a férfiak is tőle kértek enni. A kis Logocho segített vetni, palántákat nevelni, aratni, az idős nő pedig megvédte apjától. „Te különleges gyerek vagy!” – mondogatta neki. Ezúttal viszont már ő sem menthette meg. Az apa és nagyfia keményen a földhöz szorította Logochót. „Naa!?” – bömbölt a gyerek. Miért!?

Amint meglátta a „specialistát”, mindent megértett. A férfi letérdelt, az arca fölé hajolt, majd vékony fémreszelőhöz hasonló eszközt vett elő. Szétfeszítette a fiú száját, s alsó állkapcsának két középső metszőfoga közé ékelte a pengét. Egész az ínyig hatolt, majd egy hirtelen vállmozdulattal elfordította. Reccs! Az egyik fog szilánkokra tört, a nyöszörgő

Logocho száját elöntötte a vér. A férfi ezután igazított a pengén, majd – reccs! – a másik metszőfognak is vége volt. „Most már legalább úgy nézel ki, akár egy igazi murle!”

Mindez több éve történt, mielőtt még komolyra fordult a legutóbbi szudáni polgárháború. Néhány hónap múlva nehéz idők köszöntenek majd Logochóra és szülőföldjére. A közelgő balvégzetre a falu jósa figyelmezteti a családot – Szudán déli részén ugyanis 1983-ra polgárháborúvá fajulnak a nemzedékek óta forrongó indulatok. Borzalmas öldöklés kezdődik – ám erről jószerével nem is szerez tudomást a nagyvilág. Húsz év alatt négymilliónál több dél-szudáni hagyja el faluját, menekül a hátországba, az északi városokba vagy a szomszédos államokba. Kétmillióan meghalnak.

Logocho későbbi életét – mint megannyi dél-szudániét – a menekülés, a háború és az útkeresés határozza meg. Most azonban, hogy a beavatás végeztével apja és a „specialista” magára hagyta, a fiú az oldalára fordult, vére a porba folyt…

A szudáni feszültség földrajzi magyarázata oly nyilvánvaló, hogy a Holdról is látható. Északon ott a Szahara széles, elefántcsontszínű sávja; délen a zöld szavanna és a dzsungel öve húzódik a kontinens keskenyedő derekán. Az, hogy egy nép e növényhatártól északra vagy délre él, egész kultúráját meghatározza. Vallását éppúgy, mint zenéjét, viseletét vagy nyelvét. A száraz sivatag, a szavanna és a trópusi esőerdő együttese alkotja Szudánt: megannyi egymástól idegen kultúra honát.

Az arabok és a fekete afrikaiak évszázadok óta harcolnak egymással. A 7. századi iszlám hódítók meglepve tapasztalták, hogy az akkoriban Núbiának nevezett térséget zömmel már keresztények lakják. A helyiek ellenállása miatt patthelyzet alakult ki, amely több mint ezer évig fennállt. Végül a kairói oszmán-török kormányzó hadjáratot indított az Egyiptomtól délre fekvő térségek ellen, hogy elefántcsontot és rabszolgákat zsákmányoljon. 1820-ban mintegy 30 ezer szudáni „feketét” hajtott rabigába.

Amikor azután a rabszolgaság világszerte szalonképtelenné vált, az emberkereskedelemnek is befellegzett. Az  oszmán-törökök az 1880-as évek elején kivonultak a térségből, majd Szudán rövid függetlenség után 1899-ben a britek kezére került. Ők különálló térségként kezelték Észak- és Dél-Szudánt. S mivel e hatalmas, Nagy-Britanniánál tízszer nagyobb területen nem létesíthettek mindenütt helyőrséget, Kartúmból kormányozták a gyarmatot. A tartományok élére korlátozott jogokkal felruházott törzsi vezetőket neveztek ki, s északon az arab nyelv és az iszlám, délen pedig a kereszténység és az angol terjedését szorgalmazták. Főleg az északi vidéket fejlesztették, a délit elhanyagolták. Felvetődik tehát a kérdés: vajon miért nem osztották eleve két részre Szudánt?

Fűből és egyéb természetes anyagokból építik a magtár tetejét a toposák lakta Namorupusban. A földművelés mellett ez is az asszonyok dolga, míg a marhákat a férfiak gondozzák és hajtják ki az időszakos legelőkre.

Az egyik ok ismét földrajzi. Az északi irányba, Egyiptom felé folyó Nílus összeköti a partján élő, igencsak eltérő kultúrájú népeket – még akkor is, ha ez a kapcsolat meglehetősen szeszélyes, s néha a gyűlölségig fajul. Az ősi folyam kulcsszerepet játszik a kereskedelemben, a természeti környezet alakulásában, sőt a politikában is. A brit gyarmatosítók uralni akarták a Nílus torkolata közeléből kiinduló Szuezi-csatornát, hiszen az kötötte össze az anyaországot és „koronaékszerét”, Indiát. Ehhez pedig a Nílust teljes hosszában ellenőrizniük kellett, nehogy egy ellenség elterelhesse a vizét.

Miután a britek az 1950-es évek derekán kivonultak Szudánból, senkit sem lepett meg, hogy kitört a polgárháború. A déli felkelők a hatvanas években heves támadásokat intéztek a kormánycsapatok ellen, és ezekben a harcokan félmillió ember veszítette életét. 1972-ben sikerült ugyan békét kötni, de a fegyvernyugvást mindkét fél arra használta, hogy rövid pihenő után egy újabb, még véresebb háborúra készüljön.

A két polgárháború közti nyugalmasabb időszakban Egyiptom és a kartúmi kormány gigászi vállalkozásba fogott Dél-Szudánban – ott, ahol a sík vidéken kanyargó Nílus több ágra szakad. Itt található Afrika egyik legnagyobb mocsárvidéke, a Szudd, s a folyó éves áradásai dús legelőket táplálnak, ezért a déli pásztortörzsek régóta ide hajtják csordáikat. Miután a két ország elhatározta, hogy az egyiptomi vízigények kielégítésére 360 kilométeres csatornát építenek a Szudd mellett, munkába állítottak egy nyolc emelet magas árok-
ásó gépet. A pásztorok pedig döbbenten nézték, amint az irdatlan gépezet felszaggatja legelőiket.

A déli felkelők az 1983-ban kirobbant újabb polgárháború kezdetén megalakították a Szudáni Népi Felszabadító Hadsereget (spla), melynek egyik legelső, látványos akciója a Jonglei-csatorna építési központjának megtámadása volt. Ezzel azután meg is akadályozta a további munkálatokat.

Évekig tartó vérontás, hosszas titkos tárgyalások és diplomáciai manőverek után csak 2005-ben sikerült végre átfogó békeszerződést kötni. Ez bizonyos autonómiát adott a déli országrésznek, amely külön alkotmányt fogadott el, önálló hadsereget állított fel, sőt saját pénzt is kibocsátott. Az viszont máig kérdéses, hogy tartós lesz-e ez a béke, avagy előbb-utóbb kiújulnak a harcok. Merthogy a megállapodás értelmében a déli országrész lakói egy 2011-ben tartandó népszavazáson dönthetik el, hogy Szudántól elszakadva független államot alapítanak-e. De miért nem engedi Kartúm egyszerűen kiválni a déli országrészt? Ennek szintén földrajzi oka van: a kőolajlelőhelyek többsége délen található, míg a finomítók északon működnek, és így a nyereség is jórészt ott marad.

Amint az esők nyomán kizöldül Burgilo megyében a fű, a pari törzs férfijai hazaterelik a marhát a falutól több mint tíz kilométerre fekvő ideiglenes pásztortáborokból. Településük eredetileg a jobb szélen emelkedő Lafon-dombnál állt, de a katonák lerombolták a háborúban.

Logochót kilencéves korában maga elé rendelte az apja, és megfenyegette, hogy nem adja ki neki a születésénél fogva megillető jussát – vagyis a marhákat: „Míg élek, nem fogsz megnősülni, mert nem szereted a teheneket!” Amikor azután a fiú egyik nővére maláriában, a másik meg vérhasban meghalt, és a csordát is kór pusztította, a falubeliek úgy gondolták: íme, a jós jövendölése beteljesült! Majd az apa is meghalt, s a fiú anyja kétségbeesett: miből etesse ezután a gyermekeit? Logochót végül távol élő nagybátyjához küldte, aki csodálkozva nézte a különös gyereket. Ki ez a haszontalan fiú, aki nemhogy marhacsordát, de még egy kecskenyájat sem tud elterelni? A nagybácsi kiabált, fenyegetőzött, őrjöngött, Logocho pedig összekucorodott félelmében.

Azután történt valami, ami megváltoztatta a gyerek életét. Kitört a második polgárháború, és az spla leállíttatta a nagy csatornaásó gépet. Egyszer egy éhes spla-katona vetődött a táborukba, akit a fiú hússal kínált. Katonák már korábban is jártak náluk, s amikor nagybátyja egy egész bikát ajándékozott nekik, Logocho érezte a hangjában bujkáló félelmet. Ez a katona most hálából öt töltényt nyomott a fiú kezébe, aki hármat a nagybátyjának adott, de kettőt megtartott magának. Később egy kölcsönkapott puskából kilőtte őket az ég felé. A katona hatalma – amelyet az egyenruha és a fegyver csak még jobban kihangsúlyozott – mély benyomást tett a fiúra. Terveket szőtt hát, s több barátját is bevonta ezekbe.

Egyszer a nagybácsi csordát legeltetni küldte az immár 12 éves Logochót, s ekkor a fiú és öt barátja megszökött. Azzal az ürüggyel léptek le, hogy megnyúznak egy elhullott bivalyt… Éhesen kóboroltak a pusztaságban, mígnem négy vadászó spla-katonával találkoztak. Két héttel később a szervezet Boma melletti táborába kerültek, ahol már gyülekeztek a többi önkéntesek is. Néhány felnőtt katona volt csak velük, akik az éhhalál szélén álltak, és maguk is parancsra vártak. Egy hónapig a maguk ejtette vadon kellett élniük. Aztán megjött a parancs: Irány Etiópia! Gyalogosan.

Nagyjából ugyanekkor, 1986 derekán repült  Etiópiába egy Roger Winter nevű amerikai, hogy John Garanggal, az spla karizmatikus vezetőjével találkozzon. A negyvenes éveiben járó Winter egész életét a nyomorgók megsegítésének szentelte. Egyetemistaként a chicagói South Side negyedben, majd az Üdvhadseregben volt önkéntes, végül a Carter-kormányzatban kapott állást: az elnyomó rezsimek elől menekülőknek nyújtott segítséget. Később, egy nonprofit szervezet élén,  válságba került afrikai államokkal: Ruandával, Etiópiával és Szudánnal foglalkozott.

Winter kedvelte a nehezen kiismerhető, széles mosolyú Garangot, aki a két polgárháború között Iowában doktorált közgazdaságtanból. A szudáni Marxot és Bibliát olvasott, seregében gyerekkatonák is szolgáltak, miközben ő egy új Szudánról álmodott, ahol Észak és Dél békében él egymással.

A káoszba süllyedő Szudán ellenállhatatlanul vonzotta az amerikait. Emberjogi aktivista lévén, figyelmeztetni akarta a nagyvilágot, hogy katasztrófa közeleg; később ő volt az, aki megjósolta a ruandai népirtást is. Szudánban mélyen megrázta „ez a pokolian kegyetlen háború”, amely minden komoly megfigyelőt választás elé állított: vagy otthagyja az egészet – vagy belekeveredik. Winter képtelen volt hazautazni.

(A cikk második felét január 27-én, csütörtökön közöljük.)