Új ország Afrikában: Dél-Szudán! 2. rész

Írta Matthew Teague

Fényképezte George Steinmetz

Logocho és a többi újonc felsorakozott, majd tucatnyi katona társaságában útnak indult Etiópia felé. Enni és inni csak a katonáktól kaphattak a fiúk. Mások is csatlakoztak hozzájuk, így hamar száz fölé emelkedett a csoport létszáma, s a menet hossza jóval meghaladta az egy kilométert is.

Logocho jobb híján vízilóhúst evett a többiekkel, de görcsbe állt tőle a gyomra, és hasmenést kapott. Eszébe jutott vérhasban meghalt nővére. Hosszú órákig gyötörte a fájdalom, rengeteg vizet veszített, teljesen kimerült. Végül lerogyott az út mellé. Látta a mellette elhaladók lábát. Volt, aki megállt, de a többiek rájuk szóltak: „Hagyjátok!”

Csak feküdt a tűző napon, s agyába befészkelte magát a gondolat: hamarosan meg fog halni.

„Hozok vizet, és visszajövök” – ígérte rokona, Jowang, aki meglátta őt. De azután más segített rajta. Logocho ivott, majd kisvártatva föltápászkodott, s botorkált tovább. Abban reménykedett, hogy Etiópiában ennivaló meg víz várja őket. És végre kipihenheti magát.

Egyik este a katonák bejelentették: hatalmas erdőségen kell átvágniuk. Egész éjjel gyalogolni fognak, és csak a rengeteg túloldalán kaphatnak vizet. Amint besötétedett, útra keltek. A fiúkat a menet közepére állították, és figyelték, hogy nem csuklik-e össze valamelyikük. Hajnalban teljesen elcsigázva értek az erdő túlszélére. Amint megpillantották a folyót, szaladni kezdtek. Az egyik katona figyelmeztetően fölemelte a kezét. Megeresztett egy lövést a vízbe – mire pánikszerűen menekült a sekélyesből a krokodilok hada. A fiúk csoportosan evickéltek át a folyón, közben a katonák folyamatosan lőtték körülöttük a vizet. Hatalmas kő esett le a szívükről, amikor ép bőrrel átértek. Már nem sok volt hátra az útból…

„Még nagyon fiatal vagy, itt kell maradnod” – közölték Logochóval a katonák, amikor tizenkét napi kimerítő gyaloglás után végre megérkeztek Etiópiába. Ebbe a Gambela környéki táborba Dél-Szudán minden részéről érkeztek emberek. Bár menekülttábor volt, az spla toborzóközpontként is használta. A parancsnokok kor, erő és kitartás szerint csoportosították a fiúkat és a férfiakat.

A dinka férfit eltéphetetlen szálak fűzik marháihoz, a jószág életének szerves része. A függetlenségről tartandó népszavazásra készülve a vezetők remélik, hogy sikerül végre egységet teremteni a dinkák, nuerek és a többi viszálykodó törzs tagjai között.

Roger Winter Később végigjárta az etiópiai táborokat, ahol döbbenten látta a fiúk arcát, csontsovány lábukat, s majd megszakadt értük a szíve. Némelyik gyermek arcbőre annyira összeaszott, hogy kidudorodtak a fogai. Másoknak kidülledt a szemük, szinte megvakultak az éhségtől és a betegségektől. Az amerikai azon töprengett, vajon viszontlátja-e valamelyiküket felnőtt férfiként.

Sok fiú azért is csont és bőr volt, mert az észak-szudániak fegyverként vetették be az élelmezést. Ha repülőgépzúgást hallottak, a déli falvak lakói eleinte összegyűltek a mezőn, és várták a segélyt. Ám a kormány csakhamar olyan gépeket küldött, melyekről nem élelmet, hanem bombákat dobtak az emberekre. Az effajta akciók két szomorú következménnyel is jártak: hatékonyabbá tették az öldöklést, hiszen egy-két bomba emberek tömegével végezhetett, és bizalmatlanságot keltettek a ledobott csomagok iránt. Egy idő után már nem is mertek nyílt színen mutatkozni az éhezők.

Mivel a hadsereg ugyanilyen könyörtelenséggel lépett fel Dárfúrban is, a hágai nemzetközi bíróság 2009 márciusában háborús és emberiesség elleni bűnök vádjával letartóztatási parancsot adott ki Omar al-Bashir elnök ellen. 2010 júliusában népirtással is megvádolták, s újabb elfogatási végzést bocsátottak ki ellene.

Logocho bizakodott, hogy előbb-utóbb csatlakozhat a harcolókhoz, de nem tudta kellő ideig célra tartani kalasnyikovját. Fél esztendeig különleges kiképzést kapott a bongai táborban: megtanult kommandós módjára kúszni, titkot tartani. Egyszer maga John Garang is megjelent az újoncok között. Lelkesítő szónoklatot tartott, egyenruhát adott nekik, s két csoportra osztotta őket. A nagyobb fiúk és a férfiak harcolni mentek, míg Logocho és a többi kisebb fiú a dimai menekülttábor iskolájába került. De legalább már volt saját egyenruhájuk!

Mire betöltötte a tizenötöt, Logocho fegyverbíró kamasszá erősödött. Bajtársaival három hétig menetelt az ugandai–kenyai határ felé, az spla kapoetai támaszpontjáig. Alig várta, hogy végre katona lehessen, hiszen élénken élt az emlékezetében, hogyan hunyászkodott meg zsarnok nagybátyja a fegyveresek láttán.

Alighogy kiértek a frontra, bejelentés érkezett, hogy lövöldözés volt egy közeli kútnál. Logochót egy másik fiatal katonával küldték ki a helyszínre, hogy nézzék meg, mi történt. Két halott bajtársukra bukkantak: mesterlövészek végeztek velük. Miközben hátracipelték az egyik holttestet, Logocho rádöbbent, hogy a háborúskodás nem az ő világa. Nem, ő nem ezt akarta!

Ezután néhány évig harcolt még felkelőként. Kötelességtudóan el-elsütötte fegyverét, de sosem tudta rászánni magát, hogy emberre célozzon. Ha társai sebesült arabot találtak a csatatéren, egykedvűen végeztek vele. A fiú képtelen volt erre…

A jóval korszerűbb fegyverekkel, harci eszközökkel rendelkező északiak sugárhajtású gépekről bombázták a déli csapatokat és a kőolajtartályokat, az spla ezért gerillataktikákhoz folyamodott. Valahányszor Logocho egysége új harcállást foglalt el, minden katona lövészteknőt ásott magának. Amint meghallották a bombázók zúgását, ebbe hasaltak bele – és reménykedtek. A szovjet gyártmányú, óriási Antonovok jellegzetes hangját már messziről fölismerték, és nem sokra rá sivítani kezdtek a bombák. Logocho több támadást is átélt. S míg az árokban hasalt, érezte a frissen fölszaggatott föld illatát, miközben sorra estek el körülötte a barátai.

A Bibliát valamelyik keresztény társa mutatta meg neki. A Szentírás egyik története különösen megragadta a figyelmét: „Jaj! Jaj a szárnysuhogás országának Etiópia folyóin túl” – mondta Ézsaiás arról a földről, amelyet ma Szudánnak hívnak.

ENSZ-helikopter szállítja el a sérülteket Duk Fadiat dinka faluból, 2009 szeptemberében. Nuer katonák támadtak rájuk, s legalább 167 embert megöltek, civileket és katonákat egyaránt. A térségben máig tombol az erőszak – a legutóbbi szudáni polgárháborút lezáró 2005-ös békeszerződés ellenére is.

A bombázógépek úgy köröztek odafönt, akár a sáskák. Roger Winter tudta, hogy most lépett át végérvényesen egy határt. Igaz, néhány emberjogi aktivista még nála is messzebb merészkedett. Például az az egykori ír pap, aki fegyvert csempészett a felkelőknek. Ami azonban Wintert illette, tőle most elsősorban tanácsokat és biztatást várt a dél-szudáni vezetés.

1994-et írunk, és az spla politikai szárnya, a Szudáni Népi Felszabadító Mozgalom (splm) ekkor tartotta első országos gyűlését. Az ugandai határ közelében tanácskoztak, a dzsungel lombsátrának oltalmában. A déli vezetők ugyanis már régóta nem mutatkoztak a városokban vagy az országutakon, ahol könnyű célpontot kínáltak volna – inkább a vadonból irányították a harcot. Garang és alvezére, Salva Kiir marhapásztorok közt nőtt fel, ezért magabiztosan mozgott az elhagyatott tájakon is.

Több mint ötszázan kerekedtek föl Szudán különböző vidékeiről, hogy ott legyenek a gyűlésen. Az spla katonái a magas fűben gondosan eltüntették az ide vezető ösvények árulkodó nyomait. A szervezők lépcsőket vágtak a domboldalba, így a résztvevők ebben a természetes amfiteátrumban hallgathatták Winter demokráciáról szóló fejtegetéseit. Az első politikai gyűlés után az splm Garang vezetésével kormányt alakított. Kartúmban is tudtak azonban az eseményről, és bombázókat küldtek, hogy megzavarják.

Garangot, aki helikopter-balesetet szenvedett 2005-ben, Salva Kiir követte Dél-Szudán elnöki székében. Amikor idén januárban találkoztunk, láthatóan kényelmetlenül érezte magát a közép-afrikai hatalom hivalkodó hivatali kellékei közt. Jellegzetes fekete cowboykalapját viselte, melyet George W. Bushtól kapott ajándékba. Feszengve terpeszkedett díszes pamlagján, s úgy tűnt, mintha nyomasztaná politikai tisztsége. Mint mondta, sohasem számított rá, hogy nyakába szakad az elnökség, szabadulna is tőle. „A jó demokrácia alapja a békés hatalomátadás” – vallja.

A dzsungelben tartott gyűlés után Roger Winter továbbra is Dél-Szudánnal foglalkozott – azon fáradozva, hogy a szudániak és az amerikaiak jobban megismerjék és megértsék egymást. 2001-ben aztán az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Hivatalánál (usaid) helyezkedett el, s minden idejét a dél-szudáni viszály megoldásának szentelte.

Azon a szeptember 11-ei reggelen épp a Nuba-hegységi tűzszünet esélyeiről tárgyalt Washingtonban. Értekezlet közben értesült a támadásról, s arról, hogy kiürítik az összes kormányhivatalt. Megfordult a fejében, hogy ő bizony nem megy sehová, hisz oly közeli már a megegyezés. Később a szudáni nagykövetségre menet dugóban rekedt, így egész nap telefonon kellett tárgyalnia.

Szudánba visszatérve egy álló napig egyeztetett az Észak és Dél közti kompromisszumról, amikor megharapta valami. Csak akkor fogta fel, hogy kígyó marta meg, amikor vörösre dagadt lábán egyik kollégája meglátta a méregfogak nyomát.

A szudáni polgárháború kezdetén Amerikában csak egyes keresztény gyülekezetek kísérték figyelemmel a dél-szudániak sanyarú sorsát. Úgy ítélték meg, hogy vallásháború zajlik a térségben a muszlim betolakodók és nem muszlim áldozataik között. A szeptember 11-i dráma csak megerősítette őket ebben a hitben. Az egyházi vezetők ezért unszolni kezdték a washingtoni kormányt, hogy tegyen végre valamit Dél-Szudán ügyében.

Winter azonban tudta, hogy a polgárháború nem csupán iszlám–keresztény konfliktus, hiszen Dél-Szudánban számos olyan animista törzs él, melynek fogalma sincs a kereszténységről. Azt is tudta, hogy az etnikai kapocs erősebb a vallásnál. Tisztában volt a gazdasági körülményekkel, s látta, hogy az Észak gátolja a Dél fejlődését.

Amíg hajdan a legelőkért csatáztak az arabok és a fekete afrikaiak, ma a kőolajért folyik a küzdelem. Az ország mintegy hárommilliárd hordónyi készlete épp Észak és Dél vitatott határvidéke, a törzsek és nemzetségek hagyományos csataterei alatt rejlik. S bár a konfliktus sokrétű volt, Winter sohasem tagadta, hogy a vallás pozitív szerepet játszhat a megoldásban. Erről 2002-ben azután személyesen is meggyőződhetett.

Amikor egy Itti nevű dél-szudáni faluban járt, az etióp határ mellett, betért a helyi szalmatetős presbiteriánus templomba, ahol vasárnaponként több mint háromszázan gyűltek össze az istentiszteletre. A szertartás során a hívők állatbőrből készült dobokat püföltek, s Wintert meghatotta áhítatuk. Simon, a fiatal lelkipásztor – akivel egyszer már futólag találkozott – Pál apostol szavait idézte a gyülekezet előtt „Istennek békességéről, mely minden értelmet felülhalad”. Békéről, még az arabokkal is. Az amerikai vendég arra gondolt, ez maga a megtestesült bölcsesség.

Az istentisztelet után odalépett a hívőkhöz, és megkérdezte, miben segíthetne a gyülekezetnek. Bármit kérhettek. Új templomot, hangszereket, élelmet, gyógyszereket. Akár készpénzt is.

„Simon, a mi lelkészünk okos ember – felelték végül a helyiek –, de sosem tanulta ki a hivatását. Segítene-e neki?”

Winter elképedt: ezeknek az embereknek alig van mit enniük, mégis a lelkészük iskoláztatására gondolnak. Pár évig személyesen támogatta tehát Simon teológiai tanulmányait az ugandai Kampalában. S természetesen megígértette vele, hogy az egyetem elvégzése után visszatér ebbe a távoli falucskába, Ittibe. Ettől kezdve Winter még nagyobb erővel dolgozott a dél-szudáni békéért.

Szamárkordé szállítja egy elárusítóbódé vázát a Unity (Al Wahdah) tagállam olajmezőin fekvő Bentiuban. Amióta befejeződött a polgárháború, a déliek igazgatják a térséget. Csővezeték híján az olajat a Vörös-tengerhez szállítják, ahonnan főleg Kínába exportálják.

1991 egyik éjjelén Logocho a barátja Bibliáját olvasta az spla laktanyájában, amikor ráeszmélt élete valódi céljára. Elhatározta, hogy lelkipásztor lesz. Nem sokkal később egy protestáns lelkész megkeresztelte, s megkérdezte tőle, nem akar-e új nevet, új személyazonosságot választani. Logocho kapva kapott az alkalmon: „De igen. Simon szeretnék lenni!”

Letette puskáját, otthagyta az spla-t, majd egy menekülteknek nyitott kenyai iskolában tökéletesítette angoltudását. Azután kijárta a bibliaiskolát. Végül a távoli Itti templomába helyezték, ahová évek múltán betért egy gyérülő hajú amerikai – bizonyos Roger –, majd leült a helyi hívek közé a porba. Az ifjú lelkipásztor egyszerű szentbeszéde föllelkesítette a távolról érkezett idegent, aki oly sokat tett Afrika legfiatalabb reménybeli demokráciájának megteremtéséért.

2005-re ugyanis beértek Winter évekig tartó diplomáciai erőfeszítései: az Észak és a Dél békeszerződést kötött. Szudán zűrzavaros és vérzivataros történelme láttán azonban szinte lehetetlen megjósolni, vajon némák maradnak-e a 2011-es népszavazásig a fegyverek. Ám Winter és amerikai kollégái, valamint a kenyai, brit, norvég és más közvetítők olyasmit teremtettek Szudánban, ami korábban elképzelhetetlennek tűnt. Békét. Békét, amely legalább öt évig fennmaradt.

A minap Simonnal sétáltam Ittiben. Akinek marhák híján persze semmiféle társadalmi rangja sincs a faluban. Vékony talpú városi cipőjével és szemüvegével is kirí a környezetéből. Az elmúlt három évben az amerikai Vadvédelmi Társaság (wcs) kapcsolattartójaként kereste meg a kenyerét. Bizonyos szempontból tehát igencsak messzire került pásztorkodó-vadászó társaitól. Ám amikor a falusiak elbúcsúztak tőle, megígérték, hogy jövő vasárnap is eljönnek meghallgatni a prédikációt. „Nagy ember!” – kiáltották oda neki.

„Az nem én vagyok!” – szólt vissza nevetve. Simon maradhatott volna Ugandában is, vagy átköltözhetett volna Kenyába. Jobb életet remélve kivándorolhatott volna Amerikába. Megkérdeztem, nem lett volna-e jobb másutt? Elvigyorodott, majd szokott módján, nyelvét hiányos fogsorától hátracuppantva, csettintett egy nagyot: „Nem!” – felelte határozottan.

Gyerekként Logocho hátat fordított a pásztorélet hagyományainak. A polgárháború poklában érett felnőtté, majd Simon lett belőle, s hitének köszönhetően találkozott egy befolyásos amerikaival, aki nemcsak őt segítette meg, hanem az országát is. Története egybeforrt Dél-Szudánéval.

„Nekem itt van az igazi helyem…”