Párizs alulnézetben

Írta: Neil Shea
Fényképezte: Stephen Alvarez

Suhan a taxi a sugárúton. Párizs, szombat hajnal; még minden csendes, a boltok még zárva. A pékség felől kenyér illatát hozza a szél. Megállunk a pirosnál. A szemem sarkából némi mozgást észlelek. Egy pasas kecmereg elő a járdára nyíló aknából kezeslábasban, fejlámpával, rasztahajjal. Fiatal nő bukkan fel utána, ő a kezében hozza a lámpást. Formás combját alig takarja a sort. Gumicsizma van mindkettőn, arcukon szétkenődött sár.

Mintha valami furcsa, egzotikus törzs tagjai lennének. A pasas helyére tolja a fedelet, kézen fogja a nőt, és fülig érő szájjal nekiindulnak az utcának. Párizst szorosabb és különösebb kapcsolat fűzi a föld alatti világhoz, mint bármely más várost. Meg kell adni, felettébb színes és változatos ez a világ. A főváros érhálózata és bélrendszere, több ezer kilométeres alagúthálózata – benne a világ egyik legrégebbi és legforgalmasabb földalattijával és ezernyi szennycsatornával – csak kis részét képezi a földmélyi birodalomnak. Párizs alfelében titkos üregek tátonganak. Vízvezetékek és víztárolók, kripták, banki páncéltermek, éjszakai szórakozóhellyé, galériává átalakított borpincék. És a legkülönösebbek: a roppant hálózatot alkotó mészkőbányák, főként a város déli kerületei alatt.

Csalóka rend – Szépen felpolcozták a koponyákat, síp- és combcsontokat, de mögöttük nagy a rendetlenség. A 18–19. században több millió tetemet hantoltak ki a túlzsúfolt temetőkben. A maradványokat éjnek idején a kőfejtők elhagyott járataiba zúdították.

A 19. század második feléig építőkövet vájtak, később gombát termesztettek az üregekben, alagutakban – akár több száz tonnát évente. A második világháború alatt egyik-másik bányajáratban a francia ellenállás harcosai rejtőztek, másutt a németek jelöltek ki bunkereket. Manapság egészen más titkos társaság tagjai kóborolnak odalent. Lazán szerveződő közösségeik olykor több napot is eltöltenek odalent. Úgy emlegetik őket, a föld alatti Párizs szerelmeseit: katafilok.

Törvénnyel dacolnak a katafilek: 1955 óta tilos lemenni a bányákba. Többségük a felszíni világ korlátai elől menekülő fiatal. A veteránok szerint különösen a 70-es és 80-as években pezsgett odalent az élet, amikor a punkok fölszították a lázadó párizsi szellemet. Azokban az időkben még több bejárat volt nyitva, egyszerűen le lehetett jutni. Néhány diák rájött, hogy az iskola alagsorából nyíló, régóta nem használt ajtón, folyosón lejuthatnak a mészkőfejtőkbe, a csontokkal teli föld alatti járatokba, a híres-nevezetes katakombákba. Aztán egy-egy eldugott helyen, amelyet csak ők ismertek, bulikat rendeztek, előadásokat tartottak, kiélték művészi hajlamaikat – vagy egyszerűen drogoztak. A szabadság, egyszersmind az anarchia törvényei uralkodtak Párizs mélyén.

Föveny a kövek alatt – Festett hullám fut végig a Tengerpart néven ismert, homokos talajú csarnok falán. A japán Hokuszai stílusában festett (és újrafestett) kép katafilok műve. Ha a hozzávalók ideszállítását is számításba vesszük, sok száz órába telt, mire teljes pompájában elkészült.

A fenti világ eleinte vajmi keveset észlelt mindebből. Aztán a 80-as évek végére a városvezetés és a háztulajdonosok bezárták a lejárókat, az alagutakban rendszeresen rendőrjárőrök bukkantak fel. De csak nem sikerült felszámolni a katafíliát.

Nyilván az aknából kora reggel előbújó két fiatal is a föld alatti lét szerelmese – talán épp randevúztak. A mészkőfejtők útvesztőiben mellém szegődött fiúk közül többen is elmesélték, hogy odalent ismerkedtek meg későbbi feleségükkel, zseblámpafénynél cseréltek telefonszámot. A föld alatti Párizs avatott túravezetői is jórészt katafilek. A legtöbb párizsinak csupán homályos fogalmai vannak a lába alatt húzódó labirintus méreteiről, holott a metrón utazva talán nap mint nap őseik csontjain robognak keresztül.

A teljes cikket elolvashatja a magazin februári lapszámában.