Levelek Szudánból 1.

A biztonsága érdekében név nélkül közöljük a szétválóban lévő, az Egyesült Királyságnál tízszer nagyobb területű országból küldött úti élményeit.

Amikor Kartúmból Juba felé tartva először láttam meg a Nílust, azt hittem, hogy Szudán közepén van egy tenger, amelyet elfelejtettek a térképen jelölni. Ilyen széles folyót még nem láttam, persze, a helyiek elmondták, hogy nem mindenütt ekkora, helyenként elkeskenyedik, van ahol látni a túlsó partot is. A kompra legalább egy órát vártunk, a jegy 22 szudáni font, azaz kb.1500 Ft, nem olcsó ország ez egyáltalán.

Ez Szudán meglepetései közül az egyik, aki már járt más afrikai országban, például Etiópiában vagy Sierra Leonéban, csodálkozik, hogy itt európai árakkal találkozik néha, főleg ha az illető khawaja, ami ugyanaz, mint a szuahéliben a mzungu, vagy a zuluban az umlungu, azaz fehér ember. De nem kell ezen csodálkozni, Afrika sok országában jellemzően kétféle árképzés van, egy a helyieknek, egy a fehéreknek, igazságtalan ez, pont annyira, mint a születéskor várható élettartam itt és Európában.

Várjuk a kompot, fúj a szél, a felnőttek gyanakodva méregetnek. Egy kisfiú is bámul. Nyitva felejti a száját, berepül egy légy. Nem csukja be, a légy kirepül. Megérkezik a komp, először a teherautók gurulnak fel, majd az autók, végül a gyalogosok. Leülök egy padra, fura érzésem van, mintha mindenki engem figyelne, de amikor rájuk nézek, mindenki másfele tekint, arabok, feketék. Télen nincs meleg, kb. 25 fok lehet nappal, reggel és este 15-re is lehűl a levegő. Egy srác jön hozzám, 17 éves, pár szót beszél angolul, egyetemre készül, talán Kartúmba. Több szakon is gondolkozik, esetleg angol, de lehet, hogy iszlám jog, bár szerinte igazán komoly dolog egy kairói diploma lenne. Kérdezi, honnan jöttünk. „Ana mil al madzsar”– mondom, hogy magyar vagyok. „Aha” – bólogat lelkesen, fogalma sincs rólunk.

Már vagy tizenöten hallgatják a beszélgetést, egy aszott öreg hadarva arabul magyarázni kezd, csak a „madzsar” szót értem. Bólogat, a többiek is, most már tudják, hol van Magyarország, vagy csak úgy csinálnak, mindenesetre az idős ember kivívta a tekintélyt.

Nézem a vizet, reménykedem, hogy meglátok egy krokodilt. „Nem – mondja a fiú –,- itt kevés van belőlük, inkább Dél-Szudánban, ott van óriáskígyó, víziló, minden.” Már vagy ötvenen figyelik a beszélgetést, kérdezik arabul, miről folyik a szó. Lehurrogják a leendő iszlám jogászomat, itt is van krokodil, meg víziló. Az érdeklődés most már leplezetlen, egy kislány érkezik, rikító sárga csadorban, piros sállal, mogyorót akar eladni, kérdezem, hogy mennyibe kerül. Nem mer megszólalni, nyilván még csak most tanulja a kettős árképzést, könnyítek a sorsán, adok két fontot.

Pár perc és kikötünk, és bár a komp mindkét vége fel- és lehajtható, de csak az üzemel, ahol feljöttünk, tehát az autók és kamionok tolatni kezdenek, komoly mutatvány, csinálja utánuk egy pesti sofőr.

Elindulunk a városba, ennivaló után nézünk. A kínálat csirke, sawarma, és persze hal, hiszen folyóparton vagyunk. Van kicsi és nagyobb, az egyik olyan, mint a keszeg, a másik meg, mint egy sovány ponty – ígéretes. Ebből kérünk, hoznak hatot, pitaszerű kenyeret, salátát, csípős mártást és foult, ez a helyi specialitás, babból készült massza, ehető, semmi különös. És érkezik az igazi afrikum, a sehol máshol nem kapható, elképzelhetetlenül narancssárga színű szénsavas üdítőital, a létező összes adalékanyaggal.

Evés után összeülünk tanácskozni, térkép fölé görnyedünk, hosszasan tanulmányozzuk, és megvilágosodunk. Jubába nem vezet északról út. Illetve csak egy. A Nílus.

Folytatjuk…