Levelek Szudánból 2.

Egy óra múlva veszem észre a bajt, és persze újra végigjárjuk azokat a helyeket, ahol nyoma veszhetett: élelmiszerbolt, zöldségárus, a szállodai recepció. Elérünk az utolsó lehetőséghez, a mobilcég bemutatóterméhez is, de az már bezárt. Számolgatom, hogyan fogom kifizetni otthoni vagyonkámból a két és félezer dollárt, s lassan szívroham kerülget. Két társam eközben lelki támaszt nyújt, mintha az ő pénzük nem is tűnt volna el. Egyikük geológiát és bányászatot tanul az egyetemen, van tehát tapasztalata, hogyan kell összeomló szerkezeteket egyben tartani, másikuk pszichológus, de látom a tekintetén, hogy a tudománya ott ér véget, ahol az én mostani lelkiállapotom kezdődik…

Állunk a bemutatóterem előtt, és becsöngetek. Eltelik három perc, de minden sötét marad. Újabb csöngetés, felgyullad a villany, majd megjelenik az éjjeli biztonsági őr. Abdul-Aziz, alkalmi tolmácsunk röviden vázolja, mi járatban vagyunk. Az őr ránk néz, majd beinvitál és leültet. Körülnézek. Mindig furcsa, ha egy áruházat, bankot vagy boltot zárás után lát az ember. Idegen és hideg a tér. Húsz év körüli fiú az őr. Dél-szudáni, mert fekete, de arabul beszél, mint Észak-Szudánban általában. Teát hoz, és megkér, meséljem el, milyen volt a táska, mi volt benne. Agyam sebesen pörög – ha az éjjeliőr megtudja, hogy sok pénz volt a táskában, azt fogja mondani, nem találtak ilyet. Ha viszont nem mondom meg, akkor nem adja oda, mert nem az enyém – egyszóval latolgatom az esélyeim, szimatolgatom a helyzetet, méregetem a gyanakvó tekintetű őrt, végül nagy levegőt veszek.

„Oké, figyelj! – kezdek bele. – 7500 szudáni font volt a táskámban.” Alkalmi tolmácsunk lefordítja arabra. Az őr rám néz. „Milyen címletekben?” – kérdi rezzenéstelen arccal. Fogalmam sincs, még nem költöttünk a pénzből… Gyorsan lefuttatom magamban az eseményeket: váltottam 2500 dollárt, kaptam érte 7500 fontot három, nem túl vastag kötegben, körülbelül ötven bankjegy lehetett mindegyikben… Az annyi, mint… „50 fontos címletekben” – felelem. Az őr szünet nélkül vizslat, majd újabb kérdés következik: „Mi volt még a táskában?” Ekkor megkönnyebbülök, elszavalom, hogy prospektusok az országról, meg egy angol–magyar szótár, de útlevél nem, mert az a zsebünkben van. És két csomag mogyoró, amit a sárga csadoros, piros sálas kislánytól vettem. Csönd, majd emberünk megszólal arabul. A tolmácsra nézek, aki mosolyogni kezd. Hatalmas robaj – de ez csak a szívemről legördülő kő… Az őr eltűnik, majd megjelenik a táskámmal. Megszámoljuk a pénzt, egyetlen font se hiányzik a hét és félezerből. És a fiú egyetlen fillért sem fogad el hálaként.

Vidáman sétálunk tovább a városkában. S szokásos afrikai éjszakai nyüzsgésben már társaim is bevallják, hogy ők is egy kisebb infarktust éltek át. Mégsem szólnak egy rossz szót sem, nem tartanak szónoklatot. Az út szélén idős asszony ül egy apró sámlin, körötte székek, előtte teáskanna, üvegekben fűszerek, porok, tealevelek. Társaim hagyományos szudáni teát kérnek, én hibiszkuszfőzetet. Az asszony tüsténkedni kezd, a lába melletti lábasból forró vizet önt a csészékbe, mentalevelet szór a hibiszkuszteába. Átadjuk a három fontot, s letelepszünk a székekre. A teaárus ránk-ránk pillant, és időnként beledugja ujját a lábasba, elég forró-e már a víz. Mobiltelefon csördül, arab dallamot játszik. A nő benyúl a kötényébe, majd beszélni kezd a divatos okostelefonon. Nem hiszünk a szemünknek! Biztosan hallucinálunk, mégsem mentalevél úszott abban a teában! Ilyen ország ez – a szudániak több mint kilenctizede alig napi egy dollárból él, de bármerre jártam ebben a Franciaországnál ötször nagyobb országban, alig akadt olyan falu, ahol ne lett volna megfelelő a térerő…

Folytatjuk…