Cédrusok árnyékában

Baalbek, Bacchus templom

A helyzet

Bár 2005 óta a Palesztin Nemzeti Hatóság ellenőrzi a Gázai-övezet és Ciszjordánia egyes részeit, mégis sok palesztin él libanoni menekülttáborokban. Libanonban a palesztin menekültek helyzete halmozottan hátrányos – nem kaphatnak állampolgárságot, nem vásárolhatnak házat, nem jogosultak állami egészségügyi ellátásra. Előrelépést mutat, hogy 2010 augusztusában a kormány feloldotta a palesztinoknak több mint 70 szakma gyakorlását tiltó korlátozásokat.

Kádár Anikó a cédrusok birodalmában

Megérkezésem után szembesültem azzal, hogy itt Libanonban a civilszervezetek (NGO-k) sajnos nincsenek még kellőképpen felkészülve az önkéntesek fogadására, kevésbé szervezték meg a munkámat, mint ahogy gondoltam. Így aztán saját magamnak kellett kitalálnom a feladataimat. Például amikor ellátogattunk egy óvodába és pszichoszociális központba, én vetettem föl a kérdést, vajon bejárhatnék-e hozzájuk.

Itt főleg kézműves foglalkozásokat tartottunk a gyerekeknek, akik a legegyszerűbb matériákból és eszközökkel olyan dísztárgyakat (esküvői tálcákat, lámpákat, mennyezetdíszeket) készítenek, amelyekért még a külföldi delegációk is egymást túllicitálva versengenek. A 14-16 éves fiúk ugyanakkor leginkább a breaktáncot vagy a focit kedvelik – egyszóval semmiben nem különböznek más fiataloktól, s nehéz körülményeik ellenére is nagyon nyitottak, érdeklődők, közvetlenek.

A táborok

A dél-bejrúti Bourj el Barajneh és a Sabra és Shatila nevű menekülttáborokat, ahol dolgoztam, 1948-49-ben alapította a Nemzetközi Vöröskereszt a mai Izrael területéről érkezett palesztin menekülteknek.

Az 1975-től az országot majd 15 éven át sújtó polgárháború 1982-ben, a Sabra és Shatila tábor több ezer palesztin menekültjének meggyilkolásával tetőzött. Ezt a megrázkódtatást a tábor máig nem heverte ki, s újjáépítése sem követte a város többi részén zajló nagyszabású rekonstrukciót.
Bár a bejrúti táborok nincsenek elzárva a várostól, s szabad a bejárás, a libanoni hatóságok állítólag körbe akarják keríteni, hogy ezzel is emigrálásra kényszerítsék a palesztinokat – meséli az Association Najdeh igazgatója, Leila el Ali.

A két legnagyobb menekülttáborban mintegy 40 ezren élnek, alig több, mint egy négyzetkilométerre összezsúfolódva, egymás hegyén-hátán épült, komfort nélküli apró lakások betondzsungelében. Az 1-2 szobás lakásokban nem ritkán 6-10 tagú családok élnek egy fedél alatt. A privátszféra itt ismeretlen. Sok lakás nappalijában áll egy, a fél szobát elfoglaló, színes ülőgarnitúra, dekorációként pedig több helyen vallási tárgyakat és fotókat láthatunk.

Sok helyen alig van víz, az áramellátás is napi néhány órára korlátozódik. A szűk, szeméttel teli sikátorokban télen sokszor térdig ér a csatornavízzel keveredett csapadék, és a fejmagasságban futó vízvezetékek, a kibogozhatatlan elektromos kábelek sokasága miatt gyakoriak a halálos áramütések. Több gyerek halt már meg úgy, hogy a vízben állva akarta megemelni a vezetéket, az élelmiszert szállító teherautók előtt.

Nagyfokú naivitás megkérdezni, hogy a menekültek mit várnak a jövőtől. A valós választ talán a Bourj el Barajneh tábor egyik óvónője adta meg: „A táborban születtem, itt mentem férjhez, itt születtek a lányaim, itt dolgozom, és valószínűleg itt is halok meg. Egyetlen megoldás lenne, ha hazatérhetnénk Palesztinába, de erre nem látok esélyt.”

A színielőadás helyszíne

A nők elleni erőszak felszámolása érdekében az Association Najdeh tavaly interaktív színházi sorozatot indított, amelynek az volt a lényege, hogy amatőr színészek jelenítenek meg egy-egy társadalmi problémát, majd a darab a csúcspontján abbamarad, és a közönség soraiból bárki beállhat egy-egy szereplő helyére, hogy maga formálja tovább a történetet. Az utolsó előadások egyike a családon belüli erőszakról szólt – s érdekes volt látni, ahogy az első sorban fenntartott helyükön ülő idősebb férfiak a történet kibontakozása után tüntetőleg elhagyták a termet. A családon belüli erőszak nemcsak a táborokban, de az egész országban is komoly probléma – s ez a kényes téma tabunak számít, nemigen lehet nyíltan beszélni róla. Mégis voltak olyan fiatalabb férfiak, akik önként beálltak a darabba…

Az utolsó napok egyikén családlátogatásra mentünk az óvónőkkel. Fogadásunkra összegyűlt az egész família és a szomszédasszonyok. A nagymama büszkén kínálta a fahéjból készült, mandulával, mézzel és kókuszreszelékkel ízesített sűrű italt. Aztán persze előkerültek a finom sütemények meg az elmaradhatatlan arab kávé.

Szülői értekezlet előtti teázás a tábor óvodájában

A libanoni ételek egyébként nagyon finomak. A nálunk is ismert keleti ízek: a hummusz, falafel, lencseleves, piták és saláták mellett kedvelt például az édes rizskrém vagy a manoushe is. Ez a friss és ropogós, általában reggelire fogyasztott libanoni „pizzaféleség” a táborokban úgy készül, hogy otthon összeállítják a paradicsomból, hagymából és fűszerekből álló feltétet, majd elviszik a kis sütödék egyikébe, ahol 10-15 perc alatt készre sül. A savanykás, joghurt állagú laban sajt neve pedig ugyanabból a tőből ered, mint az ország hófedte hegycsúcsokra utaló – fehér jelentésű – arab neve, a Lubnan.

Kádár Anikó

A fotók a szerző felvételei.