Levelek Szudánból 3.

A távolságot nem kilométerben mérjük, hanem a rendőrségi ellenőrzőpontok számában. Húsz kilométerenként állítanak meg, a koreográfia mindig ugyanaz: Kik vagyunk? Honnan jöttünk? Hová tartunk? Mit csinálunk Szudánban? A forgalom minimális, úgy félóránként jön szembe egy-egy jármű, legtöbbször dupla pótkocsis teherautó. Ez is sajátos szudáni jelenség: mintha itthon még egy kocsit kapcsoltak volna minden kamion mögé.

Megéhezünk, így hát egy útkereszteződésnél elkanyarodunk a közeli falu felé. A falu peremén, a házak mögött ritkás bokrokat látunk egy focipálya méretű területen. Szokatlan ennyi növény egy helyen. „Temető – mondja valaki. – Itt nem fejfát állítanak, hanem bokrot ültetnek a sír fölé.” Lapos vályogházak és nádfedeles viskók közt nézünk étkezési lehetőség után. Mezítlábas gyerekek szaladgálnak, emberek sétálnak tétován a földszínű, négyzet alapú házak közt. Mindenki földig érő, fehér vagy világos köpenyféleséget (thobét) viseli, amely furcsán uniformizál, eltünteti az egyéni különbségeket. Szemből szekérszerű járműérkezik: egy henger alakú víztartály, amelyre két kereket szereltek. Tíz év körüli fiú ül a tetején, pálcával a kezében irányítja a tákolmányt húzó szamarat. Arcán több hetes kosz. Annyira bámul bennünket, hogy még félreállni is elfelejt az útszűkületben. Bár az is lehet, pont azért nem áll félre, hogy jobban megnézhesse az idegeneket.

A falu közepén több száz lány áll négyszög alakzatban egy szabad térségen. Közelebb gurulunk, leparkolunk, s tisztes távolból figyeljük az eseményeket. A gyülekezet közepén két lány színészkedik, míg egy idősebb férfi arabul magyaráz. A közelben bámészkodók közül páran felfigyelnek ránk, felénk mutogatnak, sustorognak, egyre hevesebben gesztikulálnak. Hogy elejét vegyük a galibának, odasétálunk. „Szalem alejkum” – köszönünk, majd angolul próbáljuk megmagyarázni, hogy magyarok vagyunk – és bár nagyon érdekes, amit látunk, de leginkább valami olyan helyet keresünk, ahol ennivalót vásárolhatnánk. Újabb mutogatás, majd előlép egy lány, aki kicsit beszél angolul. Megtudjuk, hogy a falusi iskola lánytanulói épp a Koránból vett jeleneteket játszanak el, de ezt csak muszlim ember nézheti. Idegenek lévén, tanácsos lenne tehát távoznunk. Megértjük persze, s mosolygunk, míg villogó tekintetek kísérnek. A négyszögben háttal álló egyik lány lopva hátranéz, csak tágra nyílt szemei látszanak a kendője alól.

Találunk végül egy boltot, ahol banánt, avokádót, narancsot meg némi kenyeret veszünk. A gyümölcsök mellé kiterítjük a térképet, és tanakodni kezdünk, merre is induljunk tovább. Néhányan megállnak mellettünk, segíteni akarnak, magyaráznak, méregetnek. Kíváncsi nép az arab.

Újra úton vagyunk, s a látottakon merengünk. Megdöbbentő a nyomor, pedig ez nem is Szudán legszegényebb vidéke – a Csáddal határos Dárfúr az, a világ talán legnyomorúságosabb helye. Az egyik nemzetközi szervezet honlapján láttam egyszer egy fotót: egy dárfúri kisfiú a szájával turkál egy tehén farában, hogy valamivel megtölthesse a gyomrát.  Hónapokig kísértett ez a kép, megmutattam több ismerősömnek is. „Ilyen nem létezik! Ekkora nyomorúság nem lehet a világon!” – meredt a képre egyikük.

Besötétedik. Újabb város, újabb szálloda, újabb szúnyogok. De alszunk, mert másnap indulunk tovább, hogy pár száz kilométer után Malakalba érjünk, ahonnan már csak a Nílus vezet tovább Dél-Szudán felé – ebbe az Ukrajna méretű új országba, amely az Észak-Szudánnal folytatott, több mint húsz évig tartó háború és 2,2 millió áldozat árán idén nyártól függetlennek mondhatja magát. 

(vége)