Pókemberek – vakmerők, merészek, szabadok

Írta: Mark Jenkins
Fényképezte: Jimmy Chin

Yosemite-völgy, Kalifornia. Napfényes szeptemberi délelőtt. Fiatal mászó kapaszkodik a völgy fölé emelkedő Half Dome híres sziklafalán. Egyedül van a 650 méteres csupasz gránitmeredélyen – s olyan magasan, hogy legfeljebb csak a sasok vehetik észre.

Ujjheggyel csimpaszkodik a keskeny, alig egy-két centiméternyi sziklaperemen, cipőjével a szikla parányi rücskein támaszkodik. Közben Eminem rapszámai dübörögnek az iPodján. Alex Honnold éppen olyasmivel próbálkozik, amivel korábban még senki: kötél nélkül akar feljutni a Half Dome északnyugati falán. Harminc méterre sincs már a csúcstól, amikor életveszélyes dolog történik: elveszíti az önbizalmát.

Honnold 2 órája és 45 perce van a „zónában” – amikor csakis a mászásra összpontosít. Ezalatt komoly izomerőt és precizitást igénylő, hibátlan mozdulatok százait tette, anélkül hogy egyszer is elbizonytalanodott volna. A „szabad szóló” műfajában a mászó kötél nélkül, mindössze egyetlen magnéziaporos tasakkal, mászócipőben vág neki a sziklának. Csakis saját képességeire és az önbizalmára hagyatkozhat a falon. Nagy bajba kerül tehát, ha meginog. Ha nem képes magát ujjheggyel megtartani – ha csak felmerül benne, hogy ez nem sikerül –, akkor menthetetlenül a halál torkába zuhan. Márpedig most megtört a varázs! Szellemi fáradtság tört rá, megbénítja a fölibé tornyosuló tükörsima sziklatömb.

„Erről biztosan lecsúszik a lábam… Ezt aztán elcsesztem!” – morfondírozik, egy síkosnak tűnő kiszögellést (mászózsargonban: lépést) bámulva. Két napja kötéllel jutott föl ugyanezen az útvonalon, gyorsan és könnyedén. Akkor olyan simán ment minden, hogy biztosra vette: kötél nélkül is legyőzi ezt a hírhedten nehéz szakaszt.

Az első megmászóknak, Royal Robbinsnak és társainak 1957-ben még öt napba telt, mire fölküzdötték magukat a meredek gránitfalon. Mintegy száz pitont (azaz acélszöget) vertek a sziklába, hogy az ezekbe akasztott kötelek segítségével érjék el a csúcsot, 1475 méter magasan a völgy fölött. Hegymászónyelven ezt a stílust „trepnizésnek” avagy „mesterséges” mászásnak nevezik.
1976-ban Art Higbee és Jim Erickson már csak kezét-lábát a szikla szűk réseibe ékelve – vagyis „szabadon” – mászta meg a Half Dome-ot, alig 34 óra alatt. Kötelet csak azért vittek, hogy megtartsa őket, ha netán lepottyannának. Honnold viszont kötelet sem használ – s ezzel hihetetlenül magasra teszi a tétet.

Most viszont, szorosan a gránitfalhoz tapadva, habozni kezd. Gondosan beporozza egyik kezét, majd a másikat. Óvatosan igazít a szikla alig érzékelhető támasztékain nyugvó lábain. Majd újra nekilendül. Följebb lép, cipőjét a síkosnak tűnő kiszögelléshez dörgöli. Tapad. Szerencse! Ujjaival egy kicsiny perembe kapaszkodva új fogást keres. Néhány perc, s máris odafönt van a hegytetőn.

„Összekaptam magam, mert nem volt más választásom – mesélte később, csibészesen nevetve. – Rábíztam magam arra a rettentő kis bütyökre. Léptem egyet, és kiszabadultam a börtönből, ahol öt perce ácsorogtam tétlenül.”

Honnold fegyvertényének híre, hogy 2 óra 50 perc alatt, szabad szóló stílusban mászta meg a Half Dome-ot, gyorsan bejárta a világot. A sziklamászók elképedtek, blogjaik pedig felbolydultak: 2008 őszén, azon a meleg szeptemberi napon egy 23 éves, megszállott sacramentói fiatalember – aki mellesleg szívesen játszik betűkirakóst a mamájával – új rekordot állított fel a sziklamászás csúcskategóriájában!

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2011. májusi lapszámában.