Hová lettek a hippik?

A fok hajlataiban szubtrópusi fajokban bővelkedő sűrű erdő burjánzik, tövében pedig festői szépségű homokos fövenyek rejtőznek. A sziklaszirt nyugati szomszédságában, amelyet Cook kapitány a Terra Australis Incognita felfedezésekor a híres angol költő, George Byron tengerész nagyapjától Byron-foknak keresztelt el, apró település nőtte ki magát az 1880-as években. A parti falvacska, amely a térség üdezöld legelőkkel tarkított festői lankáinak köszönhetően sokáig tejtermékeiről volt híres, egykor különféle ipari tevékenységekkel, fakitermeléssel, bálnavadászattal és halászattal foglalkoztak az itt élők. Mégsem ezek, a 20. század második felére sorra kudarcba fulladt iparágak hozták meg az áttörést, hiszen Byron Bay neve sokkal inkább a rákövetkező hippimozgalommal forrt egybe, így nemzetközi híre is a település alternatív életstílusára és páratlanul gazdag szörfkultúrájára vezethető vissza.

Földrajzilag egyedülálló fekvése már a bennszülött törzseket is vonzotta, így a tájegységet hozzávetőlegesen húszezer éve az arakwal törzs vette birtokába. A kontinens legkeletibb fokának szakrális jelentőséget tulajdonítottak, lankáin a térség törzsei rendszeres összejöveteleket tartottak; évről évre összegyűltek, lakomát ültek, javakat és történeteket cseréltek egymással, illetve férjet, feleséget találtak maguknak. Az arakwal törzs érdekessége, hogy asszonyaik totemállatuknak a delfint választották, amely nem meglepő annak ismeretében, hogy a palackorrú delfinek a Byron-fok körül a mai napig szép számban fordulnak elő.

A gazdasági tekintetben sokáig hányatott sorsú település élete a hatvanas években ért fordulópontjához, amikor is az akkori hullámlovas-nemzedék felfedezte magának a Byron-fok körüli partok egyedülálló adottságait. Az apró, markáns sziklaképződményekkel tarkított, elrejtett homokos fövények nem elsősorban festői szépségükkel csalogatták magukhoz a korabeli szörfösöket, hanem inkább egyedülálló hullámaikkal, így a térség hamarosan a keleti part egyik legnépszerűbb szörfcélpontjává vált.

A település arculatának átalakulásában azonban talán még meghatározóbb volt az 1973-ban, a közeli Nimbin településén megrendezett Aquarius fesztivál, az ausztrál hippimozgalom egyik sarokköve. E fesztivált követően fedezte fel magának Byron Bayt a hagyományos társadalmi keretekből kiszakadni vágyó, alternatív életformát választó közösségek egész sora. A hely szelleme nem csupán a déli kontinens hippijeit bűvölte el, hiszen hamarosan lelki útkeresők egész sora kezdett a világ minden tájáról a településre és környékére áramolni. Byron Bay ettől kezdve a különféle kultúrák, vallások és alternatív világszemléletek olvasztótégelyévé vált; egymással békésen együtt élő helyi közösségek sokasága alakult ki a festői szépségű térségben.

Majd négy évtized elteltével azonban jogosan merül fel a kérdés, hogy hova lettek az egykori hippik? Ha az ember ma végigsétál Byron Bay főutcáin, a kulturális és társadalmi sokrétűség (vagy még inkább képzavar) a szembeötlő. Amíg az egyik oldalon még az alternatív, ausztrál bennszülött vagy éppen keleti csecsebecséket árusító, füstölőillatot árasztó hippi „szaküzletek” sorakoznak, addig velük szemben a globális trendeket és világmárkákat forgalmazó ruházati üzletek sokasága várja a nemzetközi turisták elsöprő áradatát. Az éttermek is hasonló gasztronómiai változatosságot mutatnak – a környező ökogazdaságok bioalapanyagaiból válogató kifőzdét a világ bármely pontján fellelhető gyorséttermi lánc helyi falodája váltja, az organikus gyógynövény-készítmények kis kuckójára pedig a monopolhelyzetben levő szupermarketek árnyéka vetül. Az utcán végigsétálva már-már keresni kell az igazi ausztrál akcentust, mindenütt fiatal skandináv, német, brit vagy éppen ír hátizsákos utazókkal találkozni, amint szörfleckékért alkudoznak, vagy éppen a Nimbin felé igyekvő helyközi járatot igyekszenek elcsípni. A település életében ismét egy új fejezet kezdődött, ahogy a korábbi hippik és „társadalmi szabadúszók” helyébe a nyaralni és szórakozni érkező félnomád vagy éppen luxusturisták hadserege lépett.

Írta és fényképezte: Váczi Vincent