A világrekorder óriásképek titkai

Az elmúlt év májusában hördült fel először a fotós világ, amikor Gerald Donovan brit fotográfus elkészítette elképesztő méretű, 472603 x 94955 pixeles képét Dubai látképével.

A gigaméretű képekért klikkeljen a cikk képeire!

A fotóra bőven illett a „giga” jelző, hiszen a mérete kevés híján 45 gigapixel volt. Ez volt az első azoknak a világrekorder fotóknak a sorában, amelyekre egy átlagos felbontású monitoron szinte a végtelenségig zoomolhattunk, újabb és újabb részletek jelentek meg, s a kép mégsem „esett szét”.

A startpisztoly eldördült, a verseny elindult. Nem sokkal később, 2010 júliusában egy magyar csapat hódította el a világrekordot egy 70 gigapixeles panorámaképpel, amely a János-hegyi kilátóról mutatja be Budapestet, oly részletességgel, hogy kis túlzással akár egy Duna-parti ház ablakán is beleshetünk. Az öröm nem tartott sokáig: szinte napokkal később elkészült egy 71, majd egy 80 gigapixeles panorámafotó, ami már előre vetítette, hogy a technikai fejlődésnek jószerint semmi sem szab határt.

A rekord most 111 gigapixel, azaz a csúcstartó kép 111 milliárd képpontból áll. A Sevillát bemutató panorámakép valóban bámulatos! De vajon hogyan készülnek ezek a gigantikus felbontású fotók?

„Az eljárás elve azonos a filmes időkben, például a térképészetben is alkalmazott módszerrel, ahol a kívánt óriásképet több képkockából, referenciapontok segítségével illesztetik össze. Az így nyert nagyobb felbontás révén több részletet tudnak megörökíteni, és alap- vagy teleobjektívet használva elébe mehettek a nagylátószögű objektíveknél jelentkező optikai torzításoknak. A digitális fényképészetben is elsődleges cél a felbontás növelése, de ma már egyszerűbb dolga van a fotósnak, és az eredmény is sokkal látványosabb, mint az analóg időkben” – magyarázza a Mesharray digitális média iskola szakértője.

Bakos Gábor szerint az „image-stitching” (képvarrás) nevű eljárás nem túl bonyolult. Először is el kell készíteni a felvételeket: panorámaképhez lehetőleg portré állásban, állványról, alap vagy teleobjektívvel, méghozzá úgy, hogy az egymás után készített fotók 1/3-os fedésben legyenek. Az egyes képek között egyszerűen kézzel újrapozicionáljuk a gépet, de a profik ehhez motoros panorámafejet használnak. A következő lépésben az elkészült fotókat egybeillesztjük, azaz „összevarrjuk” – innen a módszer neve. „Egyes gépekhez a gyártó biztosítja az ehhez szükséges szoftvert, sőt egyes típusok gépen belül is megoldják az illesztést. A profi munkához azonban külső program javasolt, mert a valódi óriásképek illesztése igen erőforrás-igényes feladat, amit csak olyan szoftverekkel lehet megvalósítani, amelyek a nagy adatmennyiségen túl jól kezelik a színhőmérsékleti és dinamikai eltéréseket, valamint képesek eltüntetni a csak egyes képeken jelen lévő mozgó tartalmakat (ghost)” – avat be a műhelytitkokba Bakos Gábor.

A gigafotók készítése tehát ma már nem ördöngösség. Az egyre nagyobb felbontású szenzorok korában, jó minőségű és nagy gyújtótávolságú optika alkalmazásával a képméretnek szinte csak a fotós türelmessége szab határt. És mi a felbontás növekedésével egyre szívesebben töltünk el egyre több időt ezeknek a különleges fotóknak a felfedezésével.

Írta: Horváth Árpád/ng.hu