Kertész Andor pár hónapra hazatér

Hosszú és tartalmas életet élt, hatalmas életművet hagyott hátra, mégsem volt igazán boldog. Annak alapján, amit alkotott, és amilyen mélyen meghatározta a huszadik századi fotóművészetet, bízvást sorolhatjuk a leghíresebb magyarok közé. Puskás, Bíró és Rubik nevét mégis sokkal többen ismerik, mint André Kertészét. Külföldön talán többen, mint idehaza. És akik a nevét ismerik, azok sem biztos, hogy értik Kertészt. Alighanem ez volt a legnagyobb bánata.Hivatalos életrajza szerint tizennégy éves korában kapta első fényképezőgépét édesapjától, de egy interjúban azt mesélte, hogy az első képeit ötévesen készítette, és hétéves kora óta szinte folyamatosan fényképezett. Soha nem tanulta a fotózást, mégis hihetetlen kompozíciós készséget fejlesztett ki magában. A Nemzeti Múzeumban 2011. szeptember 30-án megnyílt kiállítás első termében láthatók a még Magyarországon készített képei, amelyek már árulkodnak művészi képességéről.

Hivatalnokként dolgozott, s munka mellett fényképezett. No és előtte a világháborúban, amit akkor még nem számoztak, egészen a sebesüléséig fotózta a katonákat. Nem igazán szerette hivatali munkáját, ezért 1925-ben szinte repült Párizsba, ahol végre a művészi életét élhette. Talán az ott eltöltött tizenegy év volt élete legboldogabb időszaka. És a legtermékenyebb is! Igazán maradandó műveit mind Párizsban készítette, és itt fejlesztette ki azt a nagyon sajátos stílust is, amit soha nem volt hajlandó szürrealizmusnak nevezni. Valószínűleg nem is volt az. Kicsit abszurd, kicsit szürreális, fügét mutat a valóságnak, és a nézővel összekacsintva bepillantást enged a színfalak mögé. Ez André Kertész.

Barátja, a híres festő, Piet Mondrian portréján nem is látható maga a művész. Két szemüveg és egy pipa. Mégis portré, méghozzá a legjavából. Egy férfi és egy nő áll, háttal a kamerának, és egy fakerítés résén kukucskálnak valahová, a kerítésen túli világba („Budapest (circus)”). Legalábbis vélhető, hogy ezt teszik, mert a kalapjuk eltakarja a fejüket. A kép témája nincs a képen. Ott van, a kerítés túloldalán, csak az a két ember tudja, mi az…

Amikor egy magazin aktsorozatot kért tőle, rögtön egy régi témája ötlött az eszébe: a tükröződések. Még idehaza, a háborús sebesülését követő esztergomi szanatóriumi lábadozása idején készítette híres képét a víz alatt úszó alakról. Ez a téma ott motoszkált benne azóta is, s ennek egyik kivetülése volt a Vu magazin főszerkesztőjét ábrázoló, abszurd módon eltorzított címlapfotó is. Ezt a képet a párizsi Luna park bűvös tükrében készítette – innen az ötlet: női akt torzító tükörben. Így született az egyik leghíresebb munkája, a Distortions (Torzulások). Nem aratott vele átütő sikert. Itt-ott megjelent egy-egy válogatás a képekből, művész körökben beszéltek róla, de a nagy siker elmaradt.

Nem ezért hagyta el Párizst, hanem azért, mert Hitler hatalomra jutása után egyre kevésbé érezte jól magát Európában. 1936-ban, az időközben feleségül vett ifjúkori szerelmével, Erzsébettel együtt az Egyesült Államokba, New Yorkba költözött. Divatfotósnak hívták, de nem lett belőle divatfotós. És nem lett magazinfotós sem, pedig a Life főszerkesztője felkérte, hogy dolgozzon nekik. André Kertész sok volt annak a világnak. Azt mondták, túl sokat beszélnek a képei, és ez így is van. A jó magazinfotó egy mondat. Kertész képei önálló publicisztikák.

Kitört a háború, s mivel nem vette föl a francia állampolgárságot, Amerikában egy ellenséges hatalom polgáraként kezelték. Nem jutott nyersanyaghoz, laborhoz – évekig alig tudott fényképezni. Ha Erzsébet Párizsban nem tanulta volna ki a parfümkészítő mesterséget, akkor szó szerint éheztek volna. ’43-ban végre megkapta az amerikai állampolgárságot, de a nehéz idők még nem múltak el. Aztán munkát kapott a Home and Garden című magazinnál: gazdag emberek házát fényképezte. Rabszolgának érezte magát, de először érezhette imádott feleségével együtt az anyagi biztonságot. Még mindig nem művész volt, hanem fotós.

1961-ben nyugdíjba ment, és elkezdte rendezgetni az életművét. Sok, elveszettnek hitt anyaga került elő Párizsból és Magyarországról, 1964-ben pedig jött az áttörés: a New York-i Modern Művészetek Múzeumában önálló kiállítást rendeztek a műveiből. Az amerikai művészvilág ekkor befogadta, a világ kezdte megismerni. De az élet elszaladt. 1977-ben meghalt Erzsébet, s ezután az addigi melankóliája még jobban elmélyült. 1985-ben bekövetkezett halála előtt még hazalátogatott, s egy pillanatra élvezhette a szeretetet és tiszteletet, ami a külföldön élő magyar hírességnek járt.

Mi, magyarok nem azt mondjuk, hogy „magyar művész”, hanem azt: „magyar származású”; és nem volt sem francia, sem amerikai… Külföldön élő magyar híresség volt egész életében.

Henry Cartier-Bresson mondta a világ fotográfusai nevében: „Mindannyian adósai vagyunk André Kertésznek”. És most hazatért, a valaha volt legteljesebb retrospektív kiállításával.

New Yorkban, az Ötödik sugárúti lakásában ma a National Geographic legendás fotósa, Steve McCurry lakik. 

Írta: Horváth Árpád

Képek: André Kertész – Distortions, 1932–1933, Párizs. (1976-ban restaurált lemezekről készült vintage fotogravürök. Zs. T. E. grafikusművész gyűjteményéből.)