Az együttérzés határai

Fotó: dreamstime

Számtalan ember él körülöttünk, akik egy jobb világ létezésén munkálkodnak. Az aktivisták igyekeznek kibékíteni az ellenségeskedőket azzal a céllal, hogy mindenki átérezhesse a másik fájdalmát. Az iskolák különféle nemzetek diákjait toborozva tanítják a gyerekeket az egymás iránti tiszteletre. Vallási és társadalmi csoportok célja az empátia ápolása.

Ennek kapcsán ismert egy tudományos elmélet, mely szerint agyunk különleges tükörneuronjai tesznek képessé bennünket arra, hogy ráhangolódjunk embertársaink gondolataira. Ezek a neuronok morális cselekvésekre és gondoskodásra sarkallnak. Az empátiára fokozott mértékben hajlamos egyének sokkal érzékenyebbek a környezetükben élők reakcióira, és a személyes ítélkezéseikben könyörületesebbek.

Az empátiának köszönhetően könnyebben észrevesszük társaink szenvedését, viszont nem dönthető el egyértelműen, hogy együttérzésünk erkölcsileg helyes cselekvésre késztet-e, vagy esetleg megvéd a helytelen tettektől.

Sok tanulmány foglalkozik az empátia és a morális cselekvés közötti összefüggés vizsgálatával. A vélemények természetesen megoszlanak. Jesse Prinz, A New York-i egyetem filozófusa így összegezte a tapasztaltakat: „Az eredmények azt sugallják, hogy  az erkölcsös viselkedés legfőbb indítéka nem az empátia. Jelenlétének befolyása gyerekeknél elhanyagolható, felnőtteknél szerény mértékű, ha pedig önérdek vezérel minket, mondhatjuk, hogy nem is létezik.”

A ’70-es években végzett kísérlet során pénzérmét rejtettek el egy telefonfülkében. Az érmét megtalálók 87 százaléka adakozott az arra járó rászorulónak, míg azok között, akik nem találtak semmit, a segítségnyújtók aránya csupán 4 százalék volt. Az empátia önmagában nem produkál ilyen eredményt.

Prinz szerint az empátia félrevezetheti az embert. Egy megbánást mutató vádlott például, nagyobb eséllyel bízhat a törvény kegyelmében. Egy sokkoló esemény, mint a hurrikán katasztrófa, együttérzést ébreszt bennünk. A hosszú távú állapotok viszont – mint a globális éhínség vagy a járvány – nem.

Manapság az empátia lehet egy módja annak, hogy feszegesse az ember saját erkölcsösségének határait anélkül, hogy szembe kelljen néznie jelleme gyengeségeivel. Általa a fejlődő moralitás illúziójában ringatózhatunk, miközben kivonjuk magunkat a realista ítéletalkotás terhe alól.

Egy jótékony tett nem csak mások szenvedésének enyhítését célozza, a cselekedet hátterében a kötelesség kényszere is jelen van. Ez lehet egy vallási vagy filozófiai eszme szabályrendszeréhez való ragaszkodás. A bűntudat és szégyenérzet azonnal jelentkezik, amint életünk elkezd távolodni e választott szabályrendszertől. A szabályok ugyanis megszabják, mikor kell elismerést vagy megvetést tanúsítanunk, de arra is megtanítanak, hogyan becsüljük meg társaink érzéseit.

Forrás: nytimes