NG-portré: Lantai-Csont Gergely…

Olyannyira, hogy ezek a harcias, minden idegennel szemben csontig hatolóan bizalmatlan emberek azt is megengedték neki, hogy a fényképezőgépe memóriakártyáin elhozza nekünk az életük intim pillanatait. Gergely életében az etiópiai expedíció igazából csak egy epizód.
Pályáját természetfotózással kezdte itthon, majd külföldön: a Tisza-tótól Svédországon át egészen Madagaszkárig. Ma főleg a kulturális antropológia és az afrikai népcsoportok érdeklik. Már hallom, hogy néhányan hümmögnek: „Hát, ez azért nem is olyan sok…” No mármost, Gergely mindösszesen 22, azaz huszonkét éves, egy pesti egyetemista a Közgázon, aki a szabadidejében „összefotózza” magának a szükséges pénzt a túráira.

Egy fiatal sráctól nem túl gyors ez a tempó? Szerinte egyáltalán nem. Sőt! „Ezen a tempón én még gyorsítani is szeretnék! Nagyon örülök annak, hogy a publikációkból befolyó pénz révén és a szponzorok, támogatók segítségével sikerül fenntartható pályára állítani az utazásokat. Az idén, a januári szenegáli út után egy hosszú, expedíciót tervezünk nagyobb csapattal Angolába, a taposóaknák földjére. Ezzel együtt az Afrikai Magyar Egyesület (AHU) idei orvos-misszióját is erősíteni fogom, mint fotográfus” – magyarázza, hogy a mások számára gyorsnak tűnő tempón, hol lehet még erősíteni.

Arra a kérdésre, hogy a legutóbbi fotós felfedezőútjának tervezésekor miért esett a választása éppen az afarokra, Gergely röviden válaszol: azért, mert olyan keveset lehet tudni róluk. „Akár természeti téma, akár egy népcsoport kerül lencsém végére, igyekszem mindig a rejtett értékeket megörökíteni. Az afarokról még az interneten rendelkezésre álló források is korlátozottak. Nem volt kérdés tehát, hogy ha már Etiópiába utazom, akkor nem a turisták terepjáróitól zsúfolt  Omo-völgybe megyek, hanem az úti célként nem javasolt észak-keletre.”

A félnomád afarok hihetetlenül zárt közösségeket hoztak létre. A rivális törzsekkel vívott, évszázadok óta tartó harcok miatt bizalmatlanok az idegenekkel. Az elmúlt években több turistát, sofőrt és idegenvezetőt is meggyilkoltak. Éppen ezért a beilleszkedés volt a legfontosabb az egész sztori szempontjából. „Ha ez nem jól sikerül, akkor hiába minden, nincs cikk, nincs anyag. Addisz-Abebában Hassan Ababu antropológus barátom várt, akivel tovább utaztam az afarok földjére. Ramadán előtt mentem, hiszen egyrészt meg akartam örökíteni az ünnepüket, másrészt Hassan ezt javasolta, mert ilyenkor az azonos vallás összekötő erőnek számít. A muzulmán afarokhoz csak a valláson keresztül lehet közel kerülni, és ezt Hassan, aki szintén muzulmán, ügyesen megoldotta.”

Amint Gergely meséli, a befogadás ellenére az ott eltöltött időnek voltak olyan pillanatai, amikor megérintette a halál szele.

„Az afarok nagyon agresszív emberek, minden férfinál automata gépfegyver van, amit bátran használnak, ha úgy ítélik meg a helyzetet. Rendőrség, törvény, alkotmány nincs a szavannán. Az van, amit ők mondanak. Két igencsak meleg helyzet volt az út alatt. Az egyik rögtön érkezésünk után, amikor karddal támadt rám egy idősebb afar, aki nem akart befogadni. A másik pedig akkor, amikor börtönbe zártak minket egy napra, mert tiltott helyen sütöttünk kecskét.”

Gergely következő útja Afrika túlsó oldalára vezet. „Szilasi Ildikó antropológus barátommal kelünk útra, Szenegálba, ahol egyik fő témánk a Toubai zarándoklat. Kevesen tudják, hogy az Afrika Mekkájaként is említett hely Nyugat-Afrika legjelentősebb vallási ünnepének és leglátogatottabb zarándokhelyének számít. A békés és befogadó szenegáli muszlimok – avagy muridok – a magasztos vallásos élmény, a marabuk és követőik, az úgynevezett Baay Faalok misztikus és színes világa évente 2 millió zarándokot vonz. Ezt szeretném most megörökíteni.”

Írta: Horváth Árpád

Az afarokról szóló cikk a magazin 2012. januári számában olvasható, Örök harc afar élet címmel.

Tekintse meg Gergely képeiből összeállított galériánkat!