Afarok börtönében

Írta és fényképezte Lantai-Csont Gergely

Hosszas alkudozás után sikerült megállapodnom a sofőrrel a fuvardíjban. A rozoga kisbusz elporzott Awash felé, vitte a gépfegyverest, aki eddig kísért minket. „Épelméjű ember nem marad itt éjszakára” – jegyezte meg a katona, mielőtt fölkapaszkodott a kocsira.

Esteledett. Hassan Arabu antropológussal kettesben maradtunk az Awash Nemzeti Park északi csücskében, az etióp szavanna kellős közepén. Mit mondjak: igaza volt a katonának. Mindenfelé hiénák ólálkodtak, a közeli pocsolyából krokodilok lestek ránk. Bent jártunk már az afarok földjének mélyén. „Afrika egyik legagresszívebb és legveszélyesebb fegyveres népe. Évszázadok óta harcolnak már a rivális kereju törzsekkel a legelőkért, a vízért, a jószágért” – tudtam meg Hassantól. 

Egyetlen védett hely akadt a közelben, a forró vizű vulkáni forrás mellett: egy jobb időket látott kőkunyhó. Behúzódtunk, remélve, hogy másnap reggel kipihenten folytathatjuk utunkat. Csakhogy néhány perc múlva két alak tűnt fel a messzeségben. Hassan belenézett teleobjektíves gépembe:  „Afar harcosok!” – kiáltotta, majd tanácsok sorát hadarta a fülembe: „Ne vedd elő a gépedet, amíg nem szólok! Ne feledd, itt nincs rendőrség, nincs állam. Itt ők a törvény. Ha azt mondják, menjünk, akkor megyünk. Ha megengedik, hogy a falujukban töltsük az éjszakát, maradunk! Bízz bennem! Ramadán előtt egy nappal biztos nem ölnek meg egy muszlimot a barátjával együtt!”

A harcosok addigra már a közelbe értek. Vállukon AK–47-es gépkarabély, díszes övükön töltényfüzér. A-szalam-alejkum – köszöntöttem őket, és mélyen meghajoltam. Szalam! – jött a válasz. Hassan elmagyarázta nekik, hogy messzi földről érkeztem, a ramadánt szeretném velük ünnepelni. Némi eszmecsere után a három férfi közös imába kezdett, majd amikor befejezték, Mohamed és Guadgna, a két harcos kijelentette: megengedik, hogy családjuk körében töltsem az éjszakát.

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2012. januári lapszámában.