Egy velem megesett, igaz népstadionos történetet

Fotó: Magyar Sportmúzeum

Egy napos őszi vasárnap délelőtt meccsen voltunk a Népstadionban. Valószínűleg valamilyen Bástya és Kinizsi elnevezésű két csapat játszott egymás ellen. (Akkoriban a klubokat államilag átkeresztelték, de mindenki tudta, hogy melyik volt korábban a Fradi vagy az MTK.) Szóval, se az akkori csapatokra, se a meccs eredményére már nem emlékezem, legfeljebb a nagyon zsúfolt buszokra, melyekkel a szurkolókat a helyszínre szállították, valamint arra, hogy egymás közt a buszon valamilyen cinkos, kódolt nyelven beszéltek, és jelentősen összenéztek, mintha nem csak egymás közt lennének, amikor az egyes csapatokat új nevükön emlegették. Ez nemzetközi meccsek környékén még inkább így volt, különösen, ha bizonyos baráti országok csapatával történt az összecsapás.

Akkori eredetű volt az a vicc, hogy egy, a kelleténél szabadszájúbb szurkolóhoz a stadionban odamegy egy ballonkabátos: „Na, mi a különbség maga és a stadion között? Hát az, hogy a stadion marad, maga meg velem jön.” Szóval tartania kellett az embernek a száját, ezt már hatévesen tudni lehetett.

A meccs végeztével, unszolásomra apám odavitt a játékos kijáróhoz, hogy közelről láthassam a nagyokat, amint a rajongók sorfala között lassan, egyenként jöttek ki, majd beszálltak egy buszba. Emlékszem a fejelő művész, Kocsis felhajtott gallérú szürke krombi kabátjára, általam irigyelt, felnyalt frizurájára, Hidegkuti higgadtságára. Apám sorra suttogta nekem a kijövők neveit. Végre megjelent Puskás, így az övét is bemondta. Öcsi láthatóan élvezte a népszerűséget, mert nem nagyon sietett a sorfalak között áthaladni, hanem meg-megállt a közönséggel szemben és mosolygott. Engem is észrevett, és látván ráemelt, áhitatos tekintetemet, rám mosolygott, és a magasságokból lenyúlva megcsavarta az orromat. Aztán elmentek. Egyelőre csak Nyugatra.

A következő években, noha tudtuk, amit tudtunk a néhai Aranycsapatról, hivatalosan nem beszéltek róla. Mi, a hegyi srácok Óbuda Remetehegy alatti dombjain, a helyiek által Mandulásnak és Lucernásnak nevezett réteken, erdő szélén, bánya oldalán nem szűntünk meg aranycsapatosdit játszani. Mindenkinek megvolt a maga szerepe és neve a csapatban, csak a legjobb nevezhette magát a többiektől elismerve Puskásnak. Én néha lehettem Czibor vagy Csikar is, ami azért nem olyan rossz, bár leginkább Kocsis szerettem volna lenni, már csak a haja miatt is.

Ahol csak fociztunk, külön fontossággal bírt a pályára való libasoros kifutás, amit oly sokszor a híradóban láttunk, elöl Puskással, mint csapatkapitánnyal, és még Szepesi-imitátorunk is volt.

Aztán felcseperedve, megöregedve, különböző hivatásokat űzve szokatlan helyeken találkoztam Puskás nevével külföldön, Magyarországtól elképesztő távolságokban, még akkor is, mikor már nem volt aktív. Majd következett 1997. Ekkor ünnepelték Puskás hetvenedik születésnapját egy budai szállodában. Erre az ünnepségre én is hivatalos voltam, mint az egyik szponzoráló cég képviselője. Az ünnepelten kívül, akit még felismertem, ott volt Hidegkuti, Grosics és Szepesi. Továbbá rengeteg szürke arc, akik a hírességek fényében kívántak maguknak, cégüknek, terméküknek publicitást szerezni kamerák előtt. Hogy futballosabb legyen az egész, a belépés egy félig leeresztett hálójú futballkapun keresztül történt, a termékeket ábrázoló poszterekkel bélelt terembe. Emlékeim szerint az említett hírességek nemigen társalogtak egymással, inkább udvariasan beszélgettek a „rajongókkal”. Amikor a buli lassan a vége felé közelített, Puskás Öcsi felállt asztalától és a teremben sétálgatni kezdett. Többször elment az én asztalom mellett is, és valahogy úgy éreztem, hogy jó hangulatba kerülvén nem utasítana el egy fantasztikus kérést, ami – isten bizony – csak ott jutott eszembe. Felálltam székemből, és elmeséltem neki az 1954-ben történteket, majd tisztelettel felkértem egy ismételt orrcsavarásra. Eleinte egy kicsit gyanakodott, de meggyőztem, hogy a kérést nem mókának szánom egy átkoccintott este után, és negyvennégy év után ismét megtette.

A májusi számukat olvasva jutott eszembe egy velem megesett, igaz népstadionos történetet.

Írta: Dr. Kasza Pál