Ősállatkirakó

Egy korai kapafogú, a Prodeinotherium rekonstrukciója. A genusz egyik típuspéldányának másolata a Magyar Természettudományi Múzeum Őslénytani és Földtani Tárában, jelenleg egy időszaki kiállítás keretében megtekinthető. Az eredeti példány az 1956-os tűzvészben megsemmisült. Fotó: dinos.ru

A feltárások során csupán koponyatöredékek és fogak kerültek elő, mégis rekonstruálni lehetett ezt a furcsa lényt. Sokak fejében megfordulhat a kérdés: Csekély számú maradvány ellenére hogyan lehet „felépíteni” az egykor élt állatot?
A válasz egyszerre bonyolult és egyszerű: egy kirakós játékhoz hasonlóan. Minél több elem van meg, annál pontosabb a kép. Ha pedig nincs elég elem, egyéb információkat kell használnunk. Egy puzzle esetében, ha nem tudjuk beilleszteni a kis darabokat a helyére, segítségül ott a mellékelt teljes kép. Az őslények összerakásakor persze nincs mindig ilyen szerencsénk. Egy már jól ismert ősállatot, néhány maradvány alapján is tudunk rekonstruálni, hisz az adott példányról tudjuk, hogy nézett ki, mekkora volt, mit evett, stb. Egyszerűen be kell azonosítani az előkerült leleteket.

Egy kevésbé ismert vagy eddig ismeretlen állat esetében a módszer lényegében egyezik a fentiekkel, de mivel kevesebb a pontos információnk, ezért mindig a feltételezett állat legközelebbi ismert rokonához próbáljuk hasonlítgatni, legyen az kihalt vagy élő állatfaj. Az előkerült csontvázelemeket (gerinces állatoknál maradva), morfológiájuk és lehetséges funkciójuk alapján rakjuk össze egy testté, szem előtt tartva a már eddig ismert rokonok ugyanazon vázelemeihez képesti hasonlóságokat és különbözőségeket. A hiányzó darabokat, valamint a test egészét, ideértve a kültakarót (bőrt, bundát, tollat, stb.) és ennek színét már részben a fantáziánk alapján rekonstruáljuk, itt azonban mindenképpen meg kell jegyezni, hogy a fantáziánkat kötik a már ismert részletek.
Lássunk néhány konkrét példát! A már említett Tiarajudens esetében nagyon sok olyan rokon ősállat fajt ismerünk, amelyeket az őslénytan már alaposan tanulmányozott. Az állat az emlősszerű őshüllők közé (Therapsida rend) tartozott. Tudjuk azt, hogy a közelebbi rokonok között (Anomodontia alrend) számos olyan akadt, amely a Tiarajudenshez hasonló, kisebb-nagyobb kardfogat viselt. Közöttük egyesek ragadozók, mások növényevők voltak. Ennek, azaz a táplálkozásmódnak az eldöntésében a fogsor hátulsó, leginkább módosult fogai adják a legjobb támpontot. A hús feldarabolása és megrágása egészen más fogkoronát igényel, mint a növényi táplálék megőrlése. A fogazat ilyen specializációja az emlősöknél fejlődött ki igazán, de bizonyos fogmorfológiai módosulásokat már az őshüllőknél, az emlősszerű őshüllőknél (Therapsidáknál) és a dinoszauruszoknál is tapasztalunk.

Most nézzünk meg két olyan érdekes esetet az ősállatok rekonstruálása körében, amelyeknek magyar vonatkozásai is voltak. Kezdetben mindkettőnél kevés maradvány állt rendelkezésre. A hiányos leletekből kellett tudományos feltevéseket kreálni.

Az első eset báró Nopcsa Ferenc paleontológushoz fűződik. 1925-ben tanulmányozott néhány olaszországi, rossz megtartású, a triász időszakból származó őshüllő csontot. Koponya, állkapocs, fog nem állt rendelkezésére, csak töredékes medencecsont, bordák, csigolyák és ujjpercek. Ezen vázelemek alapos összehasonlító elemzésével azonban, zseniális módon megsejtette, hogy egy addig ismeretlen őshüllő nemről (genuszról) van szó, és még az új genusz állatrendszertani helyét is helyesen „jósolta” meg, amit a később előkerült teljesebb, már koponyát is tartalmazó csontváz leletek igazoltak. Hüllők esetében, a rendszertani besorolás alapvetően a koponya szerkezete alapján történik.

Egy mai közönséges tapír (Tapirus terrestris) koponyája és egy 4 millió éves pliocén őstapír (Tapirus arvernensis) foga. A mai tapír koponyája alulról van fotózva, a bal fogsor (a képen felül) utolsó őrlőfoga mellett látható a kihalt őstapír ugyanolyan helyzetű foga.                                                                                                  Fotó: Gasparik Mihály

Ugyanazon őstapír fog összehasonlítva egy kapafogú őselefánt (Deinotherium) felső hátulsó őrlőfogával. A méretet leszámítva nagyon nagy a hasonlóság. Kopott fogak esetében ráadásul ez a hasonlóság csak nőhet.  Fotó: Gasparik Mihály

A másik esetben, egész sor tudományos metamorfózison ment át egy ősállat. A Kárpát-medence területén, a miocén korban (kb. 17-5 millió éve) élt ősormányos (emlős) egyik típuspéldánya, a ma Salgótarjánhoz tartozó Kotyháza széntelepes rétegeiből került elő. Éhik Gyula zoológus írta le 1930-ban. Ezek az állatok, a kapafogú őselefántok (Deinotheriidae család) az ormányosok (Proboscidea) rendjének egy teljesen különálló fejlődési ágát képviselték. Az első leletek Németországból és Franciaországból kerültek elő a 18. század végén, majd nagyobb számban az 1800-as évek első felében. Az őrlőfogak kísértetiesen hasonlítottak egyes, ma is élő emlősök fogához, a legjobban a tapírok és a tengeri tehenek őrlőfogaihoz, bár ezeknél jóval nagyobbak voltak.

Nem csoda tehát, hogy egészen addig, amíg aránylag teljes csontvázak nem kerültek elő, még a legnevesebb kutatók is hibásan sorolták be ezeket az őslényeket, az ismert állatok rendszerébe. Maga Georges Cuvier francia zoológus is óriás őstapírként írta le ezt az egykor élt ősemlőst, később pedig, az agyarak előkerülése után, sok kutató a rozmárokkal és a szirénekkel „házasította össze” a kapafogúakat.

Az őslénytani fantáziálgatások akkor sem értek teljesen véget, amikor már számos lelet ismert volt, amikor már tudták, hogy a mai elefántok nagyon távoli, kihalt rokonaival állunk szemben. Kezdetben ugyanis rosszul rekonstruálták az agyarakat, fölfelé ívelőnek gondolták (a mai elefántokhoz hasonlóan), később aztán kiderült, hogy ezek lefelé görbültek – innen ered a „kapafogú” elnevezés is. 

Végeredményben mindkettő „sikertörténet”, ugyanis az újabb őslénytani ismeretek bebizonyították illetve korrigálták a korabeli feltevéseket.

Írta: Gasparik Mihály főmuzeológus
Magyar Természettudományi Múzeum Őslénytani és Földtani Tár