Thaiföldi illúziók

Egy gyönyörű ország rendkívül segítőkész és mosolygós emberek, és egy furcsa utcai kép: sétáló nyugati férfiak oldalukon helyi, szinte gyereklányokkal, esetenként fiúkkal.
Fotó: dreamstime
Az évente Thaiföldre érkező, közel 20 millió turista egy része bevallja, hogy szexuális örömöket keres. „A férfiak itt azt az alázatot, figyelmet és áhítatot kapják meg, amit otthon nem” – mondja Suzy, a vendégházam recepciósa, egy 22 éves lány, aki most éppen a szállásunk egyik ausztrál lakójával él együtt. „Itt egyrészt nem kell félniük a visszautasítástól, másrészt nem kell folyamatosan bizonyítaniuk. Szabadon élvezhetik az együttlétet hosszú távú elköteleződés nélkül, ráadásul nyugati szemmel nézve, fillérekért” – folytatja, miközben citromos-rákos tom yang levesünket kanalazzuk a Bangkoktól 185 kilométerre lévő kis üdülővároska strandján. Suzy szerint „sokan egy csalódás vagy egy tönkrement kapcsolat után jönnek ide, hogy helyreállítsák az önbizalmukat, vagy hogy felejtsenek.”
A szexturizmus Thaiföld minden turisták által látogatott részen jelen van, de a leginkább Bangkokban és Patthayán. Első utam során, kellő elővigyázatosság nélkül a rossz hírű Shukumvit út mellett foglaltam szobát a thai fővárosban. Bangkokban a szórakoztató negyed kellős közepén, szinte belecsöppentem az éjszakai életbe. Az utcán sétálgatva és a lányokat elnézve eszembe jut, amit egy – a témával foglalkozó – tanulmányban olvastam: a lányok legtöbbje a szegénység elől menekül a szexiparba, néhányukat pedig szüleik adnak el, szinte bagóért. Sok a kinai lány is, de a legjobban azon döbbenek meg, hogy a Shukumvit Roadon láthatóan kelet európaiak is árulják testüket.
Szóval, a kíváncsiságom által hajtva éppen ott sétálgatok a piroslámpás negyedben a táskámat szorongatva, amikor egy szőkére festett hajú amúgy helyes lány hiányos öltözékben megpróbál behúzni egy sztriptízbárba. Nagy nehezen sikerül elmagyaráznom neki, hogy nem vagyok érdekelt a témában, de cserébe 700 BHT-ért (5000 Ft) sikerül őt rávenni, hogy mesélje el a történetét egy kávé mellett.
A magát Lillynek nevező lány harmincötnek néz ki, holott csak huszonöt. Meggyötört arcára mosolyt próbál erőltetni, de látszik rajta, hogy nagyon fáradt, mert az éjszakai élet mellett napközben félállásban egy boltban dolgozik, hogy pénzt tudjon hazaküldeni családjának egy kis északi faluba. Éjszakánként minden második nap táncol és árulja a testét, a pihenőnapokon pedig, mint a main is, kuncsaftokat vadászik az utcáról a bárba, aminek egyébként orosz a tulajdonosa. Most már értem, miért akart engem is betuszkolni a műsorra. „Gondolom, külföldön lenézik azt, amit csinálok, de én örülök, ha boldoggá tehetem klienseimet és még jobban is élek mint az itteni átlag” – mondja viccelődve a jól begyakorolt PR szöveget.
Az én európai lelkemnek érthetetlen, hogy hogyan tréfálkozhat egy fiatal lány azon, hogy nap mint nap kizsákmányolják a testét, de Lilly valószínűleg a helyiek egyik alapmottója, a ’’mai pen’’ szerint gondolkodik, ami nagyjából annyit jelent, hogy próbálnak nem görcsölni olyanon, amin nem tudnak változtatni. Egyszóval olyan, mintha ez a fiatal lány nem fogná fel, vagy nem akarná felfogni a sorsának a tragédiáját, hanem inkább az élet arcába nevet. Thaiföldön amúgy, társadalmilag viszonylag elfogadott a legősibb mesterség űzése, sok örömlánynak férje és családja van. Becslések szerint, testük áruba bocsátásából mintegy háromszázezren élnek az országban.
Arra a kérdésemre, hogy van-e párkapcsolata, Lilly a helyiekre jellemző vehemenciával legyint és azt mondja, gyűlöli a szerelmet, mert egyszer volt egy angol barátja, akivel fél évet együtt élt és aki azt ígérte neki, hogy elviszi feleségnek, Manchesterbe, aztán egy októberi napon örökre eltűnt. A helyi fiúkról pedig csak ennyit mond huncutkodva: „Hát, egyik sem egy David Beckham!”
Bőrfehérités
A Thaiföldre látogatónak rögtön feltűnhet, hogy reklámokban és a médiában szereplők bőre jóval fehérebb, mint a helyi átlagemberé. Kozmetikumok és kemikáliák tömkelege kapható a helyi boltokban hogy használójuk bőre világosabbnak, azaz nyugatiasabbnak tűnjön. A helyi nők ezeket krémként magukra kenik vagy gluththione hatóanyagú étrendkiegészítőként beveszik, de vannak olyanok, akik a villanófényes lézerkezeléstől vagy az injekcióztatástól sem riadnak vissza, még ha ez utóbbi módszerek már több halálos áldozatot is követeltek. A jelenség pszichológiai alapja, hogy a fehér bőr a jómód jele, mivel tulajdonosa nem barnult le a földeken dolgozva, tehát tehetősebb. Pszichológusok szerint a bőrfehérítő ázsiai nők tudat alatt hasonlítani szeretnének a hatalmon lévőkhöz, aki régen a gyarmatosítók voltak, ma pedig a nyugati elit.
Beszélgetésünk végére összeállt a fejemben a képlet. Az egész szexuális adok-kapok mozgatórugója a pénz, no és a hamis ígéretek, illúziók. Az ideérkező olcsón megkapja azt az érzetet, hogy egy szuperman akiért versengenek a fiatal, csinos lányok. A csomag része a gyengédség, a megértés, séták kéz a kézben, és nincsenek veszekedések, bonyodalmak, szóval minden, ami jó, és csak ami jó egy kapcsolatban. A helyi lányok, az egyenlet másik oldalán pedig viszonylag jól megélnek a kapott nyugati aprópénzből és abban a tévképzetben élnek, hogy egyszer majd egy David Beckham kinézetű kézen fogja és elviszi őket egy jobb életbe, mint ahogy azt a filmekben és a reklámokban látták.
Mint sok helyen Ázsiában, itt is rajonganak a nyugati filmekért, sztárokért és szépségideálokért. A thai lányok igyekeznek minél európaiabbnak látszani. Világosabbra festik a hajukat, szemnagyobbító műtétnek vetik alá magukat és még a mesterséges bőrfehérítéstől sem riadnak vissza. A sors fintora, hogy nyugaton pont a napsütötte barna bőr a divat.
Érdekes megfigyelni azt az ellentétet, hogy amíg a helyiek próbálnak minél nyugatiasabbnak kinézni, az ideérkező turisták pont az ázsiai exotikumot keresik, legyen az a kultúráért ide látogató turista, az élvezeteket kereső, az üzleti ügyben erre járó, vagy az, aki addigi életét hátrahagyva, hosszú távra telepszik le. Itt mindenki megtalálja számítását.
Ami a hosszabb időre letelepedőket illeti, Bangkok az expatok (az ottélő külföldiek) paradicsoma, ahol sokan még csak nem is dolgoznak, hanem az otthon kiadott lakásuk béréből élnek a nagy olcsóságban, ahol ötszáz forintnyi pénzből már megvacsorázhatnak.
Ilyen expat Tom is, akivel a bangkoki metrón, a Skytrainen ismerkedtem meg, miután összemosolyogtunk azon, hogy két helyi kisgyerek megkérdezte, lefényképezkedhetnek-e velünk. Tom 33 éves irodista Londonból, aki eredetileg az otthoni karácsonyi giccsparádéból és az irodai munkából akart két hétre kiszállni – csakhogy 2011-ben. Azaz több mint egy éve Thaiföldön „felejtette’’ magát, vagy ahogy ő fogalmaz, „kicsekkolt’’. Elmondása szerint sokkal boldogabban él itt mint a ködös Albionban. Arra a kérdésemre, hogy volt-e már helyi lánnyal kapcsolata és hogy fizetett-e érte, válasz helyett sokatmondóan rám mosolygott és fölajánlotta, hogy elvisz egy tuti lelőhelyre, éppen oda tart.
A helyi kormány elvileg próbál gátat szabni a prostitúciónak, időnként letilt internetes poróoldalakat. Egy 2003-as becslés szerint a prostitúció évente 4,3 milliárd USD-t (azaz 921 milliárd forint) jövedelmez Thaiföldön és ez a GDP 3 százalékát teszi ki. Az üzletszerű kéjelgést 1960 óta törvény tiltja, ám társadalmilag elfogadott, így sikeresen meg tud bújni a helyi gazdasági érdekek mögött. Amíg van kereslet, addig kínálat is lesz ebben az illúziókra épülő iparágban, ahol mindkét oldal a saját ábrándját kergeti.
Írta és fényképezte: Batkov Szilvia