Római kori tájformálás nyomai Nyugat-Magyarországon

A franciaországi Arausio városának (ma Orange) ókori kataszteri térképén jelölték a kiosztott területeket.

Fotó: Wikipedia

A colonia territoriumát, azaz a városhoz tartozó területeket és a letelepített katonák számára kiosztott parcellákat az ókori római földmérők egy előre meghatározott, logikus felépítésű struktúrában felmérték, és kataszteri térképen is megörökítették (01-es ábra).

A kitűzés során gyakorlatilag egy gigantikus méretű derékszögű koordináta-rendszert hoztak létre, amelyben egyértelműen azonosítható földterületi egységeket alakítottak ki. A mediterrán térség egyes területein máig felismerhető az ún. centuriák szabályos rajza, azok gyakran átöröklődtek a mai úthálózatra és/vagy birtokhatárokra.

A horvátországi Pula környékén az úthálózat máig őrzi a szabályos felosztás nyomait

Fotó:Google Earth

A birodalom más területein nem ismerhetők fel ilyen egyértelműen az ókori centuriák nyomai, azonban kutatók munkája során kibontakozik egy kép arról, hogyan is nézhetett ki hazánk területe sok-sok évszázaddal ezelőtt.

A mai Magyarország Dunától nyugatra eső területének (Pannonia provincia) meghódítása a Kr. u. 1. század elejére – Augustus császár uralkodásának végére, Tiberius császár uralkodásának kezdetére – tehető. Ezen a területen jött létre a római hódítás első évtizedeiben Magyarország egyik legrégebbi folyamatosan lakott települése, a mai Szombathely, az ókori Savaria (Colonia Claudia Savariensis). Jelen tudásunk szerint a Carnuntumban (ma Deutsch-Altenburg, Ausztria) állomásozó XV. legio Appollinaris veteranjait telepítették le, így Savaria körül is végeztek területfelosztásokat, és ezeket a földparcellákat a leszerelő katonák, a veteranok kapták meg.
Az ELTE Archeometriai és Régészetmódszertani Tanszékén ásatások leletei (utak, árkok) alapján rekonstruálták az ókori Savaria (mai Szombathely) környéki derékszögű római kataszteri hálózatot. Ezzel azonban nem csak utakra, szántóföldi nyomokra bukkantak, hanem azt látták, hogy a patakok medre is, sok esetben, nagyon hasonlított a rekonstruált centuria-irányokhoz.

A patakok az évszázadok során, ugyan kanyargóvá is váltak, de őrzik a szabályozás nyomait.

A mai vízhálózat alapján mindezt nem lehetett volna megállapítani, hiszen a 19. század óta árvízvédelmi okok és a mezőgazdasági területek növelése miatt szinte minden patakot szabályoztak. Az ELTE Geofizikai és Űrtudományi Tanszékének munkatársai térinformatikai használatra alkalmassá tették, az 1700-as években készített, az egész országot nagy méretarányban (1:28800) ábrázoló második katonai felmérés térképlapjait.
A sűrűbb vízhálózatot ábrázoló térképek segítségével automatikusan leválogathatóvá váltak a kutatók számára érdekes patakszakaszok, így sikerült megállapítani, hogy a letelepedő rómaiak derékszögű árkokba terelték a birtokukat keresztülszelő patakokat. A terület elhagyása után, a patakok lassan újra kanyarogni kezdtek, de napjainkig őrzik az ókori szabályozás nyomait.

A római beavatkozás a birtokhatárok derékszögű rendszerébe terelte a vízfolyásokat, amik aztán újra „elvadultak”. 

Írta és a rajzokat készítette:

Kovács Gábor, ELTE Geofizikai és Űrtudományi Tanszék,
Bödőcs András, ELTE Archeometriai és Régészetmódszertani Tanszék