Búcsú Afrikától

A Tadjourai-öböl (Dzsibuti) – és azon túl a nagyvilág.
Fotó: Paul Salopek

A Pulitzer-díjas vándor így búcsúzott Afrikától 2013. április végén:
Legalább 60 ezer éve annak, hogy valahol e hullámok szaggatta, északon a Báb-el Mandebig – az Afrikát Arábiától elválasztó tengerszorosig – húzódó partszakaszon hagyták el Afrikát az anatómiailag modern ember első, merész csoportjai. Akkoriban a tenger szintje 200 méterrel alacsonyabb volt. A manapság már csak a sós hullámok alatt felderengő, halott szigetek igen alkalmas „gázlókövekként” szolgáltak az anyakontinens elhagyásához. A kutatók szerint ezek az embercsoportok északon és délen is partot értek, a mai Jemen és Szaúd-Arábia tengerpartjain szedegetve össze a táplálékukat, halat-kagylót-rákot, s így mentek tovább egészen Kelet-Ázsiáig.

A vándorok egy csoportja északnyugatra kanyarodott el, a Közel-Kelet és Európa felé. Mások valahogy elcsónakáztak a távoli Ausztráliáig. A legkitartóbbak, a legéhesebbek és legszívósabbak pedig ezer generációkon át nyomultak tovább észak és kelet felé, araszolgatva további 20 ezer éven keresztül a végtelen füves pusztákon, nemzedékenként 1-2 kilométeres „sebességgel” haladva az egeket leheletfinom rózsaszínnel és smaragdzölddel beragyogó sarki fényben, északnak, a Bering-szoroson keresztül, át az Újvilágba.

Térdeplő tevéink mellett a cipőfűzőmet oldozgatva átkémleltem a Vörös-tenger ezüstös sávján a láthatatlan Arábia felé. Megpróbáltam én is átélni azt a pillanatot, amikor az egész bolygó hívogatóan integetett felénk ezen a helyen, ebből a tengeri átjáróból, majdnem 3000 emberöltővel ezelőtt. Akkor már egészen emberek voltunk. Legközelebbi prehumán őseink, a Neander-völgyiek hasonló tengerpartokon álltak százezer éveken át, és nem mertek nekivágni a nyílt vizeknek.
„Csak a teljesen kifejlett, modern ember mert nekivágni az olyan tengeri térségeknek, ahol nem lehetett látni a túlsó partot” – magyarázta Svante Päabo genetikus a The New Yorkerben, amerikai magazin egyik cikkében. Ez persze részben a technikától is függ; szükség van ugyanis az arra alkalmas csónakokra. De szükség van, az én elképzeléseim szerint, valamiféle őrült elszántságra is. Értik, ugye?

Vajon hány embernek kellett kihajóznia és eltűnnie a Csendes-óceánban, míg valaki végre eljutott a Húsvét-szigetre? Képtelenségnek tűnik ez az egész. És miért vállalkoznak ilyesmire az emberek? A dicsőségért? A halhatatlanságért? Kíváncsiságból? Most pedig már a Mars felé tartunk. Nem állunk meg soha. 

Ez már a negyvenharmadik nap, ahogy végigmentünk a Nagy-hasadékvölgyön, az etiópiai Herto Bouri afar táborából való elindulásunk után. Körülbelül 650 kilométert tettem meg. És még hétévi gyaloglás vár rám.

Teázás a Vörös-tengernél. Madoita, az ásító teve nincs különösebben meghatódva.

Fotó: Paul Salopek

Husszein kiveszi a teástermoszt Modeita, a mi hatalmas termetű, zabolátlan tevecsődörünk nyeregtáskájából. A kitöltött, túlcukrozott tea olajosan fénylik. Következik az utolsó zacskó datolya. A két, megbízható tevehajcsár, Ibrahim Hagaita és Mohamed Jusszif szótlanul eszeget. Törökülésben letelepszem egy rakás nedves kavicsra, és masszírozgatom a lábam szárát, az elzsibbadt lábujjaimat. És figyelem, ahogy a zöld hullámok fonogatják a habzó fonalcsíkjaikat az ősi kontinens peremén. Most elhagyom Afrikát.

Forrás: Out of Eden Walk/ng.hu

Kapcsolódó cikk: 30 millió lépés őseink nyomában